Képregény: Hótakarítás

(Koppints/kattints a nagyításhoz!)

Képregény: A közértben

(Koppints/kattints a nagyításhoz!)

Képregény: A hóember

(Koppintással/kattintással kinagyítható!)

Mese: Hilla, a kis nyúlboszorkány

Elmúlt a karácsony, Hilla, a nyúlboszorkány pedig egyedül tétlenkedett erdőszéli kunyhójában. Már napok óta nem járt nála vendég, és annyira magányosnak érezte magát, hogy még gombászni vagy gallyakat szedni sem volt kedve. Egész délelőtt csak az ágyában fekve szomorkodott, és azon töprengett, mivel tudná jobb kedvre deríteni magát.

Reggelizni is elfelejtett, és fájni kezdett a hasa az éhségtől. Erre eszébe jutott, hogy maradt még egy kis ünnepi diós bejgli, hát kikászálódott a paplan alól, hogy falatozzon egy keveset. A bejgli viszont már régen kiszáradt, és ráadásul még egy szőrös kis penészfolt is tanyát vert a sarkában. Ettől aztán Hilla még jobban elszontyolodott – de csak egy pillanatra, mert a bejglit siratván a kislánynak hirtelen egy nagyon komisz ötlete támadt.

Hilla sietve kezeslábast húzott, fejébe tette holdsarlós kalapját, végül felpattant a seprűjére, és elindult Betonfalva felé. A város felett lebegve aztán elmormolt egy kacskaringós varázsigét, a panelházak ablakaiból pedig nemsoká úgy özönlött kifelé a sok romladozó bejgli, hogy az utcák szinte mind árnyékba borultak. Közben Hilla karmester módjára lengette varázspálcáját, a rengeteg száraz sütemény pedig egy hatalmas bejglisárkánnyá passzírozódott össze.

A kis boszorkány alig bírta abbahagyni a kacagást, ahogy a mákillatú szörnyeteg a panelházak között cikázva riogatta a járókelőket. Aki meglátta a bejglisárkányt, az tüstént menekülőre fogta, az utcák pedig mindenütt kiabálástól és fékcsikorgástól voltak hangosak.

Lea és a három varázscica éppen a fogkeféket nézegették az egyik szupermarketben, amikor felfigyeltek a hangzavarra. Kiszaladtak az utcára, és tátott szájjal nézték a város felett tekergő óriásszörnyet.

– Ez egy sárkánykígyó! – mondta Lea, és a cicákhoz fordult. – Gyorsan kergessétek el innen, mielőtt valakinek baja esik!

Repültek a varázscicák, és közben Fülöp még a varázskardját is előhívta. Ahogy közeledtek, Pió hamar megérezte, hogy nem akármilyen szörnyeteggel van dolguk.

– Ennek a bitangnak bejgliillata van! – A tengerkék cica nekiesett a sárkánynak, és jól belekarmolt a tésztájába. – Hiszen ez nem is szörnyeteg, csak egy hatalmas bejgli!

– Valaki mágiával irányítja – szólt közbe Mimi. – Megyek, és megkeresem.

Fülöp a kardját egy gondolattal bejgliszelő csodabárddá varázsolta, majd úgy elbánt a kígyózó bejglisárkánnyal, hogy a városi madárkák hetekig csipegethették a sok lehullott bejglimorzsát. Mimi pedig közben rátalált a nyúlboszorkányra, és hipp-hopp, lebirkózta őt a varázsseprűje tetejéről.

– Elkaptam! – kiáltott a rózsaszín varázscica. – Tömlöcbe a rosszcsonttal!

– Hagyjál már a csudába! – kiáltott Hilla, és félrelökte Mimit. Aztán suhintott egyet varázspálcájával, hogy megidézze seprűjét. – Veletek se játszom többet! – mondta végül, és már repült is haza, mint hajnalban a gyöngybagoly.

Az elkövetkező napokat Hilla továbbra is magányosan töltötte. Többnyire otthon olvasgatott, vagy varázsitalokat kotyvasztott, de időnként Betonfalvában is megfordult, ha éppen szüksége volt valamire az ottani áruházakból. A bejglisárkányos felfordulásról ő már egészen megfeledkezett, de a városlakók gyakran összesúgtak a boszorkány háta mögött. „Nézd, ott megy a bejglitolvaj!”; vagy „Vigyázz, nehogy sárkánnyá változtasson!” – ilyesféle dolgokat hajtogattak az emberek, amikor megpillantották a kis nyúlboszorkányt. Olykor maga a rendőrség is megjelent, hogy megpróbálják Hillát őrizetbe venni, de a kislány valahogy mindig ki tudta magát varázsolni a slamasztikából: hol seprűnyélen, hol megidézett óriásbékák hátán menekült a mogorva egyenruhások elől, de még olyan is történt, hogy egy hatalmas üregi nyúllá változtatta magát, és a panelházak tetején ugrándozva sikerült csak kereket oldania.

A kívülállóknak úgy tűnhetett, Hilla nagyon élvezi a sok csínytevést és rosszalkodást, de a kislány valójában napról napra szomorúbbá vált. Úgy telepedett rá a magány és a komorság, mint a rossz bejglire a penész. Szilárd meggyőződése volt, hogy ő reá már senki sem kíváncsi, a kis nyúlboszorkányt már senki sem szereti.

Az év utolsó napján aztán Lea és a cicák úgy döntöttek, meglátogatják Hillát, hátha jól esik majd neki a társaság. Sütöttek neki egy kis pogácsát, és még tejet és sajtot is vittek magukkal, mert hallották, hogy az előző nap kidobták a kislányt a városi tejdiszkontból.

– Ne búsulj – mondta Lea, és bepakolta a romlandókat Hilla mágikus hűtőszekrényébe. – Idővel biztos elfelejtik majd az emberek, hogy mi is volt azzal a bejglisárkánnyal. Addig pedig neked is bevásárolunk majd Betonfalvában.

– Ugyan – felelte Hilla, és kiterült az ágyában. – Ne fáradjatok. Inkább elköltözöm innen jó messzire, ahol senki sem fog felismerni.

Pió közben leült az ágy végébe. – Talán ki kellene ötölnünk valamit, amivel kiengesztelhetnéd Betonfalva lakóit.

– Például süthetnél nekik űrbejglit – szólt Mimi.

– Szerintem meg inkább el kéne látnod a bajukat – mondta Fülöp.

Lea egy tányérra pakolta a pogácsát, és leült vele az ágy melletti székre. – Esetleg segíthetnél a városnak az újévi tűzijátékkal – szólt a kislány, és megkínálta Hillát a pogácsával. – Néhány csilli-villi varázslattal biztosan elkápráztatnád a városlakókat. És a cicák is tudnának majd segíteni.

– Nem is tudom – mondta Hilla, és a plafont bámulta.

– Pedig ez egy csudajó ötlet – szólt Pió. – Ha megcsináljuk az idei tűzijátékot, és bejglit is sütünk mellé, akkor biztosan megbocsát majd neked mindenki.

Hillának mukkanni sem volt ideje, a többiek már nekiálltak a készülődésnek. Pió és Fülöp elindultak a világűrbe, hogy űrdiót szüreteljenek egy hullócsillagon gyökeret vert ősöreg diófa ágairól, Lea és Mimi pedig Betonfalvának vették az irányt, hogy beszéljenek Konkréciával, a város polgármesterével.

– Hát… – mondta Konkrécia, és végigsimította ezüstös hajkoronáját. – Nem szívesen bíznám az újévi rendezvényt arra a garázda boszorkányra. – Aztán nagyot sóhajtott. – De mivel te és a macskáid már nem egyszer húztátok ki Betonfalvát a csávából, most kivételesen engedélyt adok nektek a tűzijátékozásra.

A varázscicák ezután egész álló nap a bejglihez való alapanyagokat hajkurászták, Lea és Hilla pedig közösen gyúrták a tésztát, darálták az űrdiót, és keverték a mézédes tölteléket. Mind az öten olyan szorgosan dolgoztak, hogy estére Hilla konyhájában már látni sem lehetett a sok bejglitől. A varázscicák majd’ fél óráig röpködtek a város és Hilla kunyhója között, mire az összes sütemény a helyszínre került; aggódtak is egy picit a cicák, hogy nem marad elég varázserejük az éjféli tűzijátékozáshoz.

A két kislány Betonfalva főterén állította fel az űrbejglis bódét, Konkrécia pedig egy egész teherautónyi fahéjas almateát is küldetett az embereivel, hogy legyen mit szürcsölni a sütemény mellé. Éjfélig aztán szabadon ehettett-ihatott az ünneplő tömeg, amikor pedig végre kongani kezdett a toronyóra harangja, Hilla és Lea seprűre pattantak, majd a varázscicákkal a nyomukban jó magasra felröpültek a panelházak fölé.

Odafent a három cica és a kis nyúlboszorkány buzgó varázslásba kezdtek. Szerteszét cikázott a sok színpompás fénycsóva, és még az álomvilág szivárványos hullócsillagai is beköszöntek, hogy megünnepeljék az újév érkeztét. A főtéren a városiak alig bírták levenni a szemüket az égi tündöklésről, amikor pedig befejeződött a mágikus tűzijátékozás, az emberek ujjongva fogadták Hillát és a varázscicákat.

– Tényleg nagyon ügyesek voltatok – mondta aztán Lea, és megveregette Hilla vállát. – Ráadásul nem is voltatok olyan nagyon hangosak.

A nyúlboszorkány megforgatta bolyhos füleit. – Nem szeretem a nagy lármát, hát szóltam Mimiéknek, hogy fogjuk vissza a mágiánkat.

– De így is nagyon szuperek voltunk! – szólt közbe Mimi. – Talán esküvőket is vállalnunk kellene.

– Rám aztán ne számíts – mondta Fülöp. – Egyébként meg boldog új évet mindenkinek. Megyek haza aludni.

Körbejárt a sok jókívánság, majd végül a többiek is Fülöppel tartottak. Lea és Hilla otthon még társasjátékoztak egy keveset, de nemsoká aztán ők is nyugovóra tértek. Másnap pedig a lányok újra Betonfalvába látogattak, és noha még mindig sokan sugdolóztak a hátuk mögött, a kis boszorkányt többé már nem bejglitolvajként emlegették, hanem mindenki úgy ismerte őt, mint Hillát, a nagy tudású, csillagidéző nyúlvarázslót.

~vége~

Mese: Az elvarázsolt karácsonyfa

– Itt jó lesz? – kiáltott Pió. A királykék varázscica egy hófödte tisztás felett keringett, és a mancsai között egy hatalmas fenyőfát szorongatott. Odalent Lea hol jobbra, hol balra nézett; vizsgálta a terepet, hogy hova lehetne elültetni a jól megtermett örökzöldet.

– Nekem jónak tűnik – mondta Lea, és a mögötte lebegő másik két cicához fordult. – Szerintetek el fogunk férni?

– Simán! – szólt Mimi. – Gyere, Fülöp, ássunk gödröt a fának!

A békazöld varázscica vigyorogva bólintott, majd egy villanással nekiesett a hólepte talajnak. Karmaival úgy darálta a keményre fagyott földet, mint egy rettenetes fúrógép, aztán Mimi is csatlakozott hozzá, és pár pillanat múlva már ott tátongott Lea lábai előtt a sötét nagy gödör.

– A mindenit! – mondta Lea, és bámult lefelé a lyukba. – Ti aztán egy foxinál is gyorsabban kotortok.

– Kotorj onnét te is! – kurjantott Pió. – Viszem a fenyőfát!

Pió óvatosan beleeresztette a fenyőfa kacskaringós gyökereit a gödör mélyébe, aztán a cicák röpültek néhány kört a fatörzs körül, és puszta kézzel visszakaparták a sok-sok porhanyósra darált földet.

– A nehezén túl vagyunk – szólt Mimi. A varázscica összecsapta rózsaszín mancsait, erre a homlokán ragyogni kezdett a mágikus szívecske, a csillagok közül pedig aláhullott egy tündöklő öntözőkanna. Mimi gyorsan elkapta a kannát, aztán odasuhant a fenyőfához, és röptében jól körbelocsolta a fatörzset. – Készen is vagyok – szólt végül.

Mind a négyen bámulták a fenyőfát, de nem történt semmi. Aztán egyszer csak nyúlni kezdett a fa tüskés csúcsa, felfelé a magasba, mintha a csillagfény után vágyakozott volna, aztán a törzse is kövéredett és kövéredett, a gyökerei túrták a földet, mint egy nagy csapat óriásgiliszta, Leának pedig szaladnia kellett a tisztás vad hullámzása elől, nehogy orra bukjon, és elsodorja a fa.

Végül alábbhagyott a föld remegése, megszűnt a borzasztó morajlás, a kislány pedig gyorsan megpördült, hogy lássa, mivé is lett az örökzöld.

– A mindenségit! – kiáltott. – Hiszen ez egy valóságos gigász!

A fenyőfa talán ezer évet is öregedhetett. A törzse úgy megvastagodott, hogy még tíz felnőtt sem ölelhette volna körül, a csúcsa pedig olyan magasra szökött felfelé, hogy az teljesen beleveszett az égbolt sötétjébe. A tisztás havát össze-vissza dúrták a hatalmas gyökerek, és majdnem a környező erdőkig is elkúszott a végük.

– Hát, ez szuperül ment – mondta Mimi. – Gyerünk, díszítsük fel a fát!

Mimi és Fülöp fogtak egy végtelen hosszú fényfüzért, felrepültek vele a fenyőfa tetejéig, aztán suhantak lefelé, mintha egy láthatatlan csigalépcsőn siettek volna, és végig körbetekerték a tüskés lombkoronát. Közben Pió megidézett egy hatalmas mágikus csillagot, és egy villanással felvarázsolta azt az örökzöld csúcsára. A fényfüzér is megtelt végül tündöklő mágiával, és színes fényárba borult az óriási fenyőfa.

– Nem is rossz – mondta Fülöp. Aztán hátrébb repült, és onnan is megvizsgálta az eredményt. – Tényleg nem rossz.

– De azért lehetne fényesebb – szólt Mimi. – Nagynak elég nagy, de azok az apró égők valahogy elvesznek a tűlevelek között.

– A csillagra viszont nem lehet panasz. – Pió megbökdöste Lea vállát, és felfelé mutogatott. – Ugye milyen szép lila?

Lea a cicára mosolygott. – Igen, nagyon szép. – Aztán elnézegette még a fenyőfát. – Talán nem lett volna muszáj így felfújni azt a szegény fenyőt. Akkor a fényfüzér is biztos jobban mutatna rajta.

– Várjatok csak – mondta ekkor Fülöp, és megidézte a varázskardját. – Tudom, hogy mivel dobhatjuk fel a látványt. Mindjárt jövök.

Fülöp kilövellt az ég felé, és meg sem állt, amíg el nem hagyta a föld légkörét. Addig járta aztán a világűrt, amíg rá nem akadt arra a vízfödte bolygóra, ahol a vöröshéjú ördögkagylók tanyáznak. Ott sorra birokra kelt a hatalmas kagylókkal, és összelopott tőlük majd egy tucatnyi vakító fényű igazgyöngyöt.

Negyed órába sem telt, mire Fülöp visszatért Leáékhoz, kezében a nagy zsáknyi igazgyönggyel.

– Hát te meg mit hoztál? – kérdezte Lea.

– Nos… – kezdte Fülöp. – Az óriások bolygóján jártam… és vettem tőlük néhány világítós karácsonyfadíszt.

– Nahát – felelte Lea. A kislány körbejárta a hatalmas nagy zsákot, és a fejét vakarta. – Alaposan bevásároltál, az tuti.

– Aha – mondta Fülöp. – Volt nálam sok űrforint.

Lea erre megvonta a vállát, aztán mindannyian nekiálltak feldíszíteni a fát. Először akasztókat vertek az igazgyöngyökbe, aztán színes festékkel alaposan befestették őket. Végül a cicák jó magasra felrepültek, és körbe-körbe felaggatták az összes színpompás gyöngyöt a fenyőfa tüskés ágaira.

– Nagyon szép lett! – mondta Lea. – Ez lehet az univerzum legszebb karácsonyfája.

Lea és Mimi szánkóra ültek, és körberepülték a fenyőfát. A kislány úgy érezte, akár órákig is elröpködött volna odafent, olyan varázslatosan tündököltek a karácsonyfadíszek.

Lassan viszont az igazgyöngyök fénye egyre fakóbbá és fakóbbá változott, a fenyőfát pedig úgy elfogta a reszketés, hogy az ágairól majd az összes hó a mélybe zúdult.

– Látod ezt, Mimi? – kérdezte Lea. – Bekrepáltak a karácsonyfadíszek!

Összegyűltek az egyik igazgyöngy körül, hogy megnézzék, mi lehet vele a baj. Mimi és Pió semmire sem jutottak, Fülöp viszont idegesen csóválta a farkát.

– Szerintem lehetett egy kis mágia az igazgyöngyökben – mondta a zöld cica. – Talán elnyelte a fenyőfa a varázserejüket, vagy valami ilyesmi.

– Miféle igazgyöngyökről hadoválsz? – kérdezte Mimi.

Ekkor remegni kezdett a tisztás, a fenyőfa gyökerei pedig sorra előmásztak a föld alól. Aztán az igazgyöngyök fényéből a növény még morcos szemeket és szájat is teremtett magának, majd a gyökerein kúszva elindult a tisztáson keresztül, közben pedig úgy rázta tüskés lombozatát, mint egy frissen mosott labrador.

– Pilleváros felé tart! – kiáltott Pió.

– Meg kell állítanunk. – Fülöp megidézte a varázskardját, és lángra lobbantotta annak csillogó pengéjét.

– Oltsd el azt a vacakot! – csattant fel Lea. – Eleget szórakoztunk azzal a szegény fával; még az kéne, hogy fel is gyújtsuk!

Egy ideig a kislány a fenyőfát bámulta, és úgy morfondírozott. – Nekem úgy tűnik, hogy csak a díszeket próbálja lerázni magáról. Talán, ha lekapdossátok őket az ágairól, valamennyire megnyugszik majd.

– Siessünk! – szólt Mimi, és intett Piónak és Fülöpnek.

A varázscicák úgy cikáztak a fenyőfa körül, mint a virágról virágra járó méhecskék. Sorra leakasztották az óriási igazgyöngyöket, majd azon nyomban le is ejtették őket a hóba, ahol jókora puffanással értek földet. Végül rövidesen el is csitult a behemót fenyőfa, és lomhán nézelődött maga körül.

– Úgy látom, lecsillapodott – mondta Pió. – De most mihez kezdjünk vele?

– Mimi! – szólt Lea. – Nem tudnád valahogyan visszazsugorítani? Ha valamiért megint felhergeli magát, biztosan le fogja tarolni a környéket!

– Lássuk csak… – Mimi újból összegyűjtötte varázserejét, és megidézte a csillámos öntözőkannát. Aztán odarepült a fenyőfához, és úgy tartotta felé a kanna rózsáját, mintha porszívóval próbált volna szúnyogot fogni.

– Ne ijedj meg! – szólt a cica. – Csak egy kicsit megfiatalítalak, semmi több.

Zsugorodni kezdett a fenyőfa, és közben ontotta magából a fényt, melynek pislákoló szilánkjai úgy vonultak vissza Mimi öntözőkannájába, mintha nyugovóra térő szentjánosbogarak lettek volna. Az örökzöld először csak akkorára töpörödött, mint egy felhőkarcoló, de aztán Mimi megdörzsölte a kanna oldalát, és a varázslat rövidesen úgy megfiatalította a toporzékoló fenyőfát, hogy az már alig volt magasabb, mint egy két hónapos zsiráfkölyök.

– Milyen aranyos kis karácsonyfa lett belőled! – Lea odaszaladt, és megölelte a fenyőfa törzsét. – Nem akartunk bántani téged – mondta a kislány –, csak egy picit túlzásba vittük a karácsonyozást. Ugye megbocsátasz nekünk?

A megbűvölt örökzöld fényarcával Leára mosolygott, talán meg is bólintotta tüskés lombozatát. A kislány ennek nagyon megörült, engedélyt is kért a fenyőfától, hogy azért egy picit mégiscsak feldíszíthessék. Semmi komoly, magyarázta neki, csak egy kis fényfüzér a feje búbjára, meg talán egy aprócska varázscsillag, ahová a fenyőfa szeretné, mert csillag nélkül azért mégsem igazi karácsonyfa a karácsonyfa.

A fenyőfa végül megadta magát, hagyta, hogy Leáék egy csöppet felcicomázzák, aztán egy ideig eljátszogattak még a tisztás közepén, kergetőztek, hógolyóztak, és gyönyörködtek a dagadó hold fényében. Az igazgyöngyök mágiája viszont nemsoká elillant, és a fényes karácsonyfa tompa puffanással terült el a hóban.

A varázscicák hazarepültek a fenyőfával, Lea pedig egész úton szaladt utánuk. A hátsó kertben aztán Fülöp nekiállt gödröt ásni, utána pedig közösen elültették a mozdulatlan tűlevelűt.

– Jó éjszakát – mondta végül a kislány a karácsonyfának, és megsimogatta törzsén a sötét fakérget.

Lea és a cicák bementek a házba, és letelepedtek a nappaliban egy-egy bögre fahéjas forró csokival.

– Jut eszembe – szólt Mimi, és Fülöphöz fordult. – Miféle mágia volt azokban a karácsonyfadíszekben? Gyanúsnak tűnsz nekem; szerintem elsumákolsz valamit.

– Na jó – mondta Fülöp, és nagyot szürcsölt a forró csokiból. – Nem karácsonyfadíszek voltak azok, hanem igazgyöngyök! Méghozzá vöröshéjú ördögkagylók igazgyöngyei. De ne kezdjetek itt nekem jobbra-balra botránkozni! Nem bántottam őket, csak kiloptam belőlük a gyöngyöket. Majd növesztenek maguknak újat!

– Te meg tudod mit fogsz növeszteni? – morgott Mimi. – Púpot a fejedre!

Másnap aztán a három varázscica visszarepült az ördögkagylók bolygójára. Egy vízalatti szikladarabból karácsonyfát faragtak, és arra aggatták fel a sok színesre mázolt igazgyöngyöt, a befejezett alkotást pedig kárpótlásul a kifosztott ördögkagylóknak ajándékozták. Az ördögkagylók először csak értetlenkedtek, hiszen ők nem igazán szoktak karácsonyozni, de végül aztán elfogadták Fülöp bocsánatkérését, és még azt is megengedték a cicáknak, hogy felállítsák a karácsonyfát a kolóniájuk közepén.

~vége~