Mese: Az elvarázsolt karácsonyfa

– Itt jó lesz? – kiáltott Pió. A királykék varázscica egy hófödte tisztás felett keringett, és a mancsai között egy hatalmas fenyőfát szorongatott. Odalent Lea hol jobbra, hol balra nézett; vizsgálta a terepet, hogy hova lehetne elültetni a jól megtermett örökzöldet.

– Nekem jónak tűnik – mondta Lea, és a mögötte lebegő másik két cicához fordult. – Szerintetek el fogunk férni?

– Simán! – szólt Mimi. – Gyere, Fülöp, ássunk gödröt a fának!

A békazöld varázscica vigyorogva bólintott, majd egy villanással nekiesett a hólepte talajnak. Karmaival úgy darálta a keményre fagyott földet, mint egy rettenetes fúrógép, aztán Mimi is csatlakozott hozzá, és pár pillanat múlva már ott tátongott Lea lábai előtt a sötét nagy gödör.

– A mindenit! – mondta Lea, és bámult lefelé a lyukba. – Ti aztán egy foxinál is gyorsabban kotortok.

– Kotorj onnét te is! – kurjantott Pió. – Viszem a fenyőfát!

Pió óvatosan beleeresztette a fenyőfa kacskaringós gyökereit a gödör mélyébe, aztán a cicák röpültek néhány kört a fatörzs körül, és puszta kézzel visszakaparták a sok-sok porhanyósra darált földet.

– A nehezén túl vagyunk – szólt Mimi. A varázscica összecsapta rózsaszín mancsait, erre a homlokán ragyogni kezdett a mágikus szívecske, a csillagok közül pedig aláhullott egy tündöklő öntözőkanna. Mimi gyorsan elkapta a kannát, aztán odasuhant a fenyőfához, és röptében jól körbelocsolta a fatörzset. – Készen is vagyok – szólt végül.

Mind a négyen bámulták a fenyőfát, de nem történt semmi. Aztán egyszer csak nyúlni kezdett a fa tüskés csúcsa, felfelé a magasba, mintha a csillagfény után vágyakozott volna, aztán a törzse is kövéredett és kövéredett, a gyökerei túrták a földet, mint egy nagy csapat óriásgiliszta, Leának pedig szaladnia kellett a tisztás vad hullámzása elől, nehogy orra bukjon, és elsodorja a fa.

Végül alábbhagyott a föld remegése, megszűnt a borzasztó morajlás, a kislány pedig gyorsan megpördült, hogy lássa, mivé is lett az örökzöld.

– A mindenségit! – kiáltott. – Hiszen ez egy valóságos gigász!

A fenyőfa talán ezer évet is öregedhetett. A törzse úgy megvastagodott, hogy még tíz felnőtt sem ölelhette volna körül, a csúcsa pedig olyan magasra szökött felfelé, hogy az teljesen beleveszett az égbolt sötétjébe. A tisztás havát össze-vissza dúrták a hatalmas gyökerek, és majdnem a környező erdőkig is elkúszott a végük.

– Hát, ez szuperül ment – mondta Mimi. – Gyerünk, díszítsük fel a fát!

Mimi és Fülöp fogtak egy végtelen hosszú fényfüzért, felrepültek vele a fenyőfa tetejéig, aztán suhantak lefelé, mintha egy láthatatlan csigalépcsőn siettek volna, és végig körbetekerték a tüskés lombkoronát. Közben Pió megidézett egy hatalmas mágikus csillagot, és egy villanással felvarázsolta azt az örökzöld csúcsára. A fényfüzér is megtelt végül tündöklő mágiával, és színes fényárba borult az óriási fenyőfa.

– Nem is rossz – mondta Fülöp. Aztán hátrébb repült, és onnan is megvizsgálta az eredményt. – Tényleg nem rossz.

– De azért lehetne fényesebb – szólt Mimi. – Nagynak elég nagy, de azok az apró égők valahogy elvesznek a tűlevelek között.

– A csillagra viszont nem lehet panasz. – Pió megbökdöste Lea vállát, és felfelé mutogatott. – Ugye milyen szép lila?

Lea a cicára mosolygott. – Igen, nagyon szép. – Aztán elnézegette még a fenyőfát. – Talán nem lett volna muszáj így felfújni azt a szegény fenyőt. Akkor a fényfüzér is biztos jobban mutatna rajta.

– Várjatok csak – mondta ekkor Fülöp, és megidézte a varázskardját. – Tudom, hogy mivel dobhatjuk fel a látványt. Mindjárt jövök.

Fülöp kilövellt az ég felé, és meg sem állt, amíg el nem hagyta a föld légkörét. Addig járta aztán a világűrt, amíg rá nem akadt arra a vízfödte bolygóra, ahol a vöröshéjú ördögkagylók tanyáznak. Ott sorra birokra kelt a hatalmas kagylókkal, és összelopott tőlük majd egy tucatnyi vakító fényű igazgyöngyöt.

Negyed órába sem telt, mire Fülöp visszatért Leáékhoz, kezében a nagy zsáknyi igazgyönggyel.

– Hát te meg mit hoztál? – kérdezte Lea.

– Nos… – kezdte Fülöp. – Az óriások bolygóján jártam… és vettem tőlük néhány világítós karácsonyfadíszt.

– Nahát – felelte Lea. A kislány körbejárta a hatalmas nagy zsákot, és a fejét vakarta. – Alaposan bevásároltál, az tuti.

– Aha – mondta Fülöp. – Volt nálam sok űrforint.

Lea erre megvonta a vállát, aztán mindannyian nekiálltak feldíszíteni a fát. Először akasztókat vertek az igazgyöngyökbe, aztán színes festékkel alaposan befestették őket. Végül a cicák jó magasra felrepültek, és körbe-körbe felaggatták az összes színpompás gyöngyöt a fenyőfa tüskés ágaira.

– Nagyon szép lett! – mondta Lea. – Ez lehet az univerzum legszebb karácsonyfája.

Lea és Mimi szánkóra ültek, és körberepülték a fenyőfát. A kislány úgy érezte, akár órákig is elröpködött volna odafent, olyan varázslatosan tündököltek a karácsonyfadíszek.

Lassan viszont az igazgyöngyök fénye egyre fakóbbá és fakóbbá változott, a fenyőfát pedig úgy elfogta a reszketés, hogy az ágairól majd az összes hó a mélybe zúdult.

– Látod ezt, Mimi? – kérdezte Lea. – Bekrepáltak a karácsonyfadíszek!

Összegyűltek az egyik igazgyöngy körül, hogy megnézzék, mi lehet vele a baj. Mimi és Pió semmire sem jutottak, Fülöp viszont idegesen csóválta a farkát.

– Szerintem lehetett egy kis mágia az igazgyöngyökben – mondta a zöld cica. – Talán elnyelte a fenyőfa a varázserejüket, vagy valami ilyesmi.

– Miféle igazgyöngyökről hadoválsz? – kérdezte Mimi.

Ekkor remegni kezdett a tisztás, a fenyőfa gyökerei pedig sorra előmásztak a föld alól. Aztán az igazgyöngyök fényéből a növény még morcos szemeket és szájat is teremtett magának, majd a gyökerein kúszva elindult a tisztáson keresztül, közben pedig úgy rázta tüskés lombozatát, mint egy frissen mosott labrador.

– Pilleváros felé tart! – kiáltott Pió.

– Meg kell állítanunk. – Fülöp megidézte a varázskardját, és lángra lobbantotta annak csillogó pengéjét.

– Oltsd el azt a vacakot! – csattant fel Lea. – Eleget szórakoztunk azzal a szegény fával; még az kéne, hogy fel is gyújtsuk!

Egy ideig a kislány a fenyőfát bámulta, és úgy morfondírozott. – Nekem úgy tűnik, hogy csak a díszeket próbálja lerázni magáról. Talán, ha lekapdossátok őket az ágairól, valamennyire megnyugszik majd.

– Siessünk! – szólt Mimi, és intett Piónak és Fülöpnek.

A varázscicák úgy cikáztak a fenyőfa körül, mint a virágról virágra járó méhecskék. Sorra leakasztották az óriási igazgyöngyöket, majd azon nyomban le is ejtették őket a hóba, ahol jókora puffanással értek földet. Végül rövidesen el is csitult a behemót fenyőfa, és lomhán nézelődött maga körül.

– Úgy látom, lecsillapodott – mondta Pió. – De most mihez kezdjünk vele?

– Mimi! – szólt Lea. – Nem tudnád valahogyan visszazsugorítani? Ha valamiért megint felhergeli magát, biztosan le fogja tarolni a környéket!

– Lássuk csak… – Mimi újból összegyűjtötte varázserejét, és megidézte a csillámos öntözőkannát. Aztán odarepült a fenyőfához, és úgy tartotta felé a kanna rózsáját, mintha porszívóval próbált volna szúnyogot fogni.

– Ne ijedj meg! – szólt a cica. – Csak egy kicsit megfiatalítalak, semmi több.

Zsugorodni kezdett a fenyőfa, és közben ontotta magából a fényt, melynek pislákoló szilánkjai úgy vonultak vissza Mimi öntözőkannájába, mintha nyugovóra térő szentjánosbogarak lettek volna. Az örökzöld először csak akkorára töpörödött, mint egy felhőkarcoló, de aztán Mimi megdörzsölte a kanna oldalát, és a varázslat rövidesen úgy megfiatalította a toporzékoló fenyőfát, hogy az már alig volt magasabb, mint egy két hónapos zsiráfkölyök.

– Milyen aranyos kis karácsonyfa lett belőled! – Lea odaszaladt, és megölelte a fenyőfa törzsét. – Nem akartunk bántani téged – mondta a kislány –, csak egy picit túlzásba vittük a karácsonyozást. Ugye megbocsátasz nekünk?

A megbűvölt örökzöld fényarcával Leára mosolygott, talán meg is bólintotta tüskés lombozatát. A kislány ennek nagyon megörült, engedélyt is kért a fenyőfától, hogy azért egy picit mégiscsak feldíszíthessék. Semmi komoly, magyarázta neki, csak egy kis fényfüzér a feje búbjára, meg talán egy aprócska varázscsillag, ahová a fenyőfa szeretné, mert csillag nélkül azért mégsem igazi karácsonyfa a karácsonyfa.

A fenyőfa végül megadta magát, hagyta, hogy Leáék egy csöppet felcicomázzák, aztán egy ideig eljátszogattak még a tisztás közepén, kergetőztek, hógolyóztak, és gyönyörködtek a dagadó hold fényében. Az igazgyöngyök mágiája viszont nemsoká elillant, és a fényes karácsonyfa tompa puffanással terült el a hóban.

A varázscicák hazarepültek a fenyőfával, Lea pedig egész úton szaladt utánuk. A hátsó kertben aztán Fülöp nekiállt gödröt ásni, utána pedig közösen elültették a mozdulatlan tűlevelűt.

– Jó éjszakát – mondta végül a kislány a karácsonyfának, és megsimogatta törzsén a sötét fakérget.

Lea és a cicák bementek a házba, és letelepedtek a nappaliban egy-egy bögre fahéjas forró csokival.

– Jut eszembe – szólt Mimi, és Fülöphöz fordult. – Miféle mágia volt azokban a karácsonyfadíszekben? Gyanúsnak tűnsz nekem; szerintem elsumákolsz valamit.

– Na jó – mondta Fülöp, és nagyot szürcsölt a forró csokiból. – Nem karácsonyfadíszek voltak azok, hanem igazgyöngyök! Méghozzá vöröshéjú ördögkagylók igazgyöngyei. De ne kezdjetek itt nekem jobbra-balra botránkozni! Nem bántottam őket, csak kiloptam belőlük a gyöngyöket. Majd növesztenek maguknak újat!

– Te meg tudod mit fogsz növeszteni? – morgott Mimi. – Púpot a fejedre!

Másnap aztán a három varázscica visszarepült az ördögkagylók bolygójára. Egy vízalatti szikladarabból karácsonyfát faragtak, és arra aggatták fel a sok színesre mázolt igazgyöngyöt, a befejezett alkotást pedig kárpótlásul a kifosztott ördögkagylóknak ajándékozták. Az ördögkagylók először csak értetlenkedtek, hiszen ők nem igazán szoktak karácsonyozni, de végül aztán elfogadták Fülöp bocsánatkérését, és még azt is megengedték a cicáknak, hogy felállítsák a karácsonyfát a kolóniájuk közepén.

~vége~

Mese: A kozmikus mikulásrablás

Egy hideg, téli éjjelen, Mimi és Pió, a két varázscica, tömött zsákokkal a mancsukban járták Pilleváros néma utcáit. Mimi bozontos, rózsaszín kobakját mikulássapka takarta, Piónak pedig olyan girbegurba agancsok voltak a fején, hogy egészen úgy festett tőlük, mint egy összetöpörödött, királykék rénszarvas.

A cicák házról házra jártak, és mindenütt apró ajándékokat hagytak maguk után, melyeket a világűr különféle távoli pontjain gyűjtöttek össze. Volt, akinek a bakancsába egy szivárványos űrcsiga kiüresedett háza került, mások gyémántkórót kaptak a derékfájásukra, és olyanok is voltak, akik hullócsillagok köveiből faragott állatfigurákkal lettek gazdagabbak. Virgácsot viszont senkinek sem adtak, hiszen, gondolták a cicák, nem az ő dolguk volt, hogy megneveljék az embereket; az ilyen-olyan apróságokkal csupán egy kis derűt szerettek volna csalni a városlakók komor téli hétköznapjaiba.

– Azt hiszem, kész vagyunk a környékkel – szólt Mimi, és kutakodni kezdett bokorzöld zsákjában. – Nálam még van egy kevés holmi, de Betonfalvát bízzuk csak a Télapóra.

Pió csak bólogatott, aztán felrepült az egyik kéményre, és onnan mérte fel a terepet. – Nahát! – mondta. – Fényeket látok a szántóföldek közepén. Mintha ablakokból szűrődne a lámpafény.

– Biztos káprázik a szemed – felelte Mimi. – Arrafelé nincsenek épületek.

Pió a távolba hunyorgott. – Márpedig én látok valamit.

Piónak egy ideig még győzködnie kellett Mimit, de nemsoká a cicák fogták a zsákjaikat, és elindultak az ismeretlen házikó felé.

– Bárki is költözött oda a szántóföldek tetejére – mondta Pió –, egy aprócska ajándék neki is kijár.

Némán állt a házikó a dermesztő éjszakában. Falai még a holdfényben is feketének tűntek, a sárgán fénylő ablakok pedig olyanok voltak, mint egy őrt álló szörnyeteg figyelő szemei.

– Oda nézz! – mondta Pió, és a ház tetejére mutatott. – Ennyi kéményt még soha nem láttam egy helyen.

Felrepültek a tetőre, és megnézegették a kéményeket. Volt belőlük vagy másfél tucat; nehezen tudták a cicák eldönteni, hogy melyiket válasszák a beosonáshoz. Némelyik olyan kacskaringós volt, hogy inkább nézett ki kővé vált sárkánykígyónak, mint egy rendszerető földlakó kéményének.

– Legyen ez a szép díszes – szólt Mimi. – A bálnatartó űrnomádok sátrain láttam efféle mintázatokat.

Pió elmormolt egy varázsigét, a kéményből fénysugár tört az ég felé, végül pedig mindkét cica beleugrott a vakító fényárba.

Mire véget ért a varázslat, Mimi és Pió a ház kandallója előtt találták magukat. Egyből keresni kezdték a kandalló fölé akasztott zoknikat, de semmi ilyenre nem akadtak. Aztán motyogásra figyeltek fel a hátuk mögül.

– Lebuktunk! – kiáltott Mimi, és gyorsan megpördült.

A cicák most vették csak észre, hogy a szoba tele volt mindenféle számukra idegen élőlénnyel. Egy lila, csillogó szemű figura egy asztal tetejéről lógatta a csápjait. A fején neki is mikulássapka volt, mint Miminek, de a sapka végén bojt helyett valami bogáncsszerű tüskés gömböc fehérlett. A sarokban egy szakállas, háromszemű lényecske húzódott meg. Ő is piros fejrevalót viselt, de ez inkább nézett ki bukósisaknak, mint sapkának. Közben pedig a levegőben is röpködött valami; talán egy túlméretezett szarvasbogár lehetett, pirosra festett, hópehely-mintás szárnyfedőkkel.

– Ez valami csillagközi Mikulás-gyülekezet lehet – mondta Pió. – De miért ücsörögnek idebent, ahelyett, hogy sietnének az ajándékokkal?

A folyosón nyikorgott az emeletre vezető lépcső; döngő léptek zaja szűrődött be a nappaliba. Végül egy köpcös, loncsos bundájú idegen dugta be a fejét a szobába. Borzalmas tülkei az ajtófélfát hasogatták; hagymaszagú lehelete szellemként röpülte körbe az odabent reszkető mikulásokat.

– Még egy mikulást fogtam – mondta a behemót. – És még a rénszarvasa is bedőlt a csapdának!

– Én ugyan nem vagyok rénszarvas! – szólt Pió. – Te viszont le sem tagadhatod, hogy a krampuszok mocsarából jöttél.

– Így igaz! – felelte a tülkös. – Egy mocsári krampusz vagyok. Méghozzá a varázstudó fajtából!

Lángra lobbantak a krampusz szemei, a házikó pedig felemelkedett a szántóföld tetejéről. Remegett az összes bútor, ijedtükben pedig jajgattak a mikulások. Mimi kinézett az ablakon, de a csillagok fényén kívül már nem is látott semmit.

– Felébresztem Leát és Fülöpöt – szólt Mimi. – Te addig próbáld legyűrni ezt a melákot!

Mimi egy karmolással utat vágott az álmok világába, odaát pedig repült, mint egy üstökös, vissza a földre, míg végre meg nem találta Lea álmát.

Lea és Fülöp éppen koromlidércekkel hógolyóztak egy szellemkastély árnyékában, amikor Mimi odaért hozzájuk. – Fülöp! – mondta a cica. – Segíts nekünk kiszabadítani a foglyul ejtett űrmikulásokat!

A zöld varázscica nagyot sóhajtott. – Pedig olyan jót játszunk itt Leával – morogta. – Nem tudnátok nélkülem megoldani?

– Dehogy tudnák! – szólt Lea. – Egyébként meg én is látni szeretném a mikulásokat, szóval mindenképpen veletek tartok.

Mimi szabadkozott, hogy a krampusz házikója már réges-rég a világűrben lebeg, de Lea az álmában még a szokottnál is makacsabb volt. – Hozzátok le nekem azt a házikót, mikulásostól, mindenestől! – mondta. – Majd beszélek én annak a krampusznak a fejével!

A cicák fel is ébresztették Leát, aztán elindultak segíteni Piónak lebirkózni a mocsári krampuszt. A kislány jó melegen felöltözött, kötött sapkát húzott dús, vörös hajára, végül nagy sietve elindult a városszéli szántóföldek felé.

Ezalatt a cicák már oda is értek a csillagok között lebegő krampuszház ajtajához. Hallani lehetett a csetepaté zajait: odabent Pió meg a krampusz össze-vissza gurultak a nappali szőnyegén, és úgy pofozták egymást, mint két ingerült oroszlán. A mikulások közben a szoba négy sarkába húzódva, reszketve, siránkozva figyelték a küzdelmet.

Mimi és Fülöp nem késlekedtek; gyorsan berepültek az ablakon, és segítettek Piónak lefogni a krampuszt.

– Eresszetek el! – bömbölt az óriás. – Ha nem szálltok le rólam, vécékefét csinálok a farkatokból!

De a három varázscica ereje már túl sok volt a mocsári krampusznak. A cicák mágikus fényfüzérekkel megkötözték a szörnyeteget, aztán egyesítették varázserejüket, hogy visszavigyék a házikót a szántóföld közepére.

Odalent Lea csillogó szemekkel bámulta az egekből leereszkedő házat. Egészen a bejáratig szaladt, majd amint odaért, hirtelen kicsapódott az ajtó. A három varázscica kicipelte a hidegre a megkötözött krampuszt, és közben a sok-sok űrmikulás is kivonult a szabad ég alá.

– Egy igazi mocsári krampusz! – szólt Lea, és tátva maradt a szája. – És mennyi furcsa mikulás! – Aztán elkomorodott a kislány arca, és odalépett a krampuszhoz. – Mit képzelsz, te gonosz szőrmók? Mit akarsz ezzel a sok ártatlan mikulással?

Sírásra görbült a krampusz böszme nagy pofája. – Ezek a csúnya, bíráskodó mikulások sohasem fordulnak meg mifelénk – szólt a melák. – Majd’ az egész univerzumot bejárják, és csak úgy szórják a sok izgalmas ajándékot, de az ő szemükben mi mocsárlakók még egy szaloncukrot sem érdemlünk, nemhogy egy egész mikuláscsomagot!

– De hát okkal kerülik a mikulások azt a veszedelmes környéket – mondta Mimi. – Tele van mindenféle szörnyeteggel meg óriáskrokodillal. Még egy hatalmas iszapsárkánynak is arrafelé van a rejtekhelye.

– Ráadásul fürödni se szoktatok igazán – szólt Fülöp. – Olyan büdösek vagytok, hogy a könnyem is kicsordul.

– Fülöp! – csattant fel Lea. – Ne legyél már ilyen gonosz! – Aztán a kislány rámosolygott a krampuszra. – Szóval azért gyűjtötted össze ezt a sok-sok űrlényt, hogy válassz közülük egy mikulást a mocsárvidék számára?

– Igen – mondta a krampusz szipogva.

Lea egy ideig csendben morfondírozott, aztán összecsapta kesztyűs kezeit. – Szerintem legyél te a mocsárvidék mikulása!

– Hogy én? – hebegett a krampusz.

Lea hevesen bólogatott, aztán az előtte álló házikóra mutatott. – Ilyen varázserővel seperc alatt bejárnád az egész mocsárvidéket.

– Szuper ötlet! – szólt Mimi, és ő is odaröppent a behemóthoz. – Meglátod majd, hogy adni legalább akkora öröm, mint kapni.

A krampusz billegette tülkös fejét. – Talán igazatok van.

– Előtte viszont ezzel a nagy rakás mikulással is tennünk kellene valamit – szólt közbe Pió.

A cicák végül kioldozták a krampuszt, aztán mindnyájan elindultak a repülő házban, hogy hazavigyék az űrmikulásokat. Közben Fülöp és Mimi felkerekedtek, hogy ajándékokat gyűjtsenek a mocsárvidék lakóinak, Pió és Lea pedig egy hatalmas mikulássapkát varrtak a krampusznak a nappali virágmintás padlószőnyegéből.

Hajnalig Leáék körberepülték az egész mocsárvidéket, és mindenkinek hagytak valami kedves ajándékot. Végül a krampusz hazavitte a kislányt és a három cicát a repülő házikóban, majd sietett is haza, nehogy a szomszédjai gyanút fogjanak. Attól fogva aztán minden télen a krampusz látta el a mocsarat ajándékokkal. A mocsárlakók agyagdarabos süteménnyel és fokhagymás uborkalével várták a mikulás jöttét, és még a rettenetes iszapsárkány sem úszta meg valami apróság nélkül, amikor a mocsári mikulás repülő házikója elsuhant a barlangja felett.

~vége~