2020. december 17., csütörtök

Mese: Az elvarázsolt karácsonyfa

– Itt jó lesz? – kiáltott Pió. A királykék varázscica egy hófödte tisztás felett keringett, és a mancsai között egy hatalmas fenyőfát szorongatott. Odalent Lea hol jobbra, hol balra nézett; vizsgálta a terepet, hogy hova lehetne elültetni a jól megtermett örökzöldet.

 
– Nekem jónak tűnik – mondta Lea, és a mögötte lebegő másik két cicához fordult. – Szerintetek el fogunk férni?

– Simán! – szólt Mimi. – Gyere, Fülöp, ássunk gödröt a fának!

A békazöld varázscica vigyorogva bólintott, majd egy villanással nekiesett a hólepte talajnak. Karmaival úgy darálta a keményre fagyott földet, mint egy rettenetes fúrógép, aztán Mimi is csatlakozott hozzá, és pár pillanat múlva már ott tátongott Lea lábai előtt a sötét nagy gödör.

– A mindenit! – mondta Lea, és bámult lefelé a lyukba. – Ti aztán egy foxinál is gyorsabban kotortok.

– Kotorj onnét te is! – kurjantott Pió. – Viszem a fenyőfát!

Pió óvatosan beleeresztette a fenyőfa kacskaringós gyökereit a gödör mélyébe, aztán a cicák röpültek néhány kört a fatörzs körül, és puszta kézzel visszakaparták a sok-sok porhanyósra darált földet.

– A nehezén túl vagyunk – szólt Mimi. A varázscica összecsapta rózsaszín mancsait, erre a homlokán ragyogni kezdett a mágikus szívecske, a csillagok közül pedig aláhullott egy tündöklő öntözőkanna. Mimi gyorsan elkapta a kannát, aztán odasuhant a fenyőfához, és röptében jól körbelocsolta a fatörzset. – Készen is vagyok – szólt végül.

Mind a négyen bámulták a fenyőfát, de nem történt semmi. Aztán egyszer csak nyúlni kezdett a fa tüskés csúcsa, felfelé a magasba, mintha a csillagfény után vágyakozott volna, aztán a törzse is kövéredett és kövéredett, a gyökerei túrták a földet, mint egy nagy csapat óriásgiliszta, Leának pedig szaladnia kellett a tisztás vad hullámzása elől, nehogy orra bukjon, és elsodorja a fa.

Végül alábbhagyott a föld remegése, megszűnt a borzasztó morajlás, a kislány pedig gyorsan megpördült, hogy lássa, mivé is lett az örökzöld.

– A mindenségit! – kiáltott. – Hiszen ez egy valóságos gigász!

A fenyőfa talán ezer évet is öregedhetett. A törzse úgy megvastagodott, hogy még tíz felnőtt sem ölelhette volna körül, a csúcsa pedig olyan magasra szökött felfelé, hogy az teljesen beleveszett az égbolt sötétjébe. A tisztás havát össze-vissza dúrták a hatalmas gyökerek, és majdnem a környező erdőkig is elkúszott a végük.

– Hát, ez szuperül ment – mondta Mimi. – Gyerünk, díszítsük fel a fát!

Mimi és Fülöp fogtak egy végtelen hosszú fényfüzért, felrepültek vele a fenyőfa tetejéig, aztán suhantak lefelé, mintha egy láthatatlan csigalépcsőn siettek volna, és végig körbetekerték a tüskés lombkoronát. Közben Pió megidézett egy hatalmas mágikus csillagot, és egy villanással felvarázsolta azt az örökzöld csúcsára. A fényfüzér is megtelt végül tündöklő mágiával, és színes fényárba borult az óriási fenyőfa.

– Nem is rossz – mondta Fülöp. Aztán hátrébb repült, és onnan is megvizsgálta az eredményt. – Tényleg nem rossz.

– De azért lehetne fényesebb – szólt Mimi. – Nagynak elég nagy, de azok az apró égők valahogy elvesznek a tűlevelek között.

– A csillagra viszont nem lehet panasz. – Pió megbökdöste Lea vállát, és felfelé mutogatott. – Ugye milyen szép lila?

Lea a cicára mosolygott. – Igen, nagyon szép. – Aztán elnézegette még a fenyőfát. – Talán nem lett volna muszáj így felfújni azt a szegény fenyőt. Akkor a fényfüzér is biztos jobban mutatna rajta.

– Várjatok csak – mondta ekkor Fülöp, és megidézte a varázskardját. – Tudom, hogy mivel dobhatjuk fel a látványt. Mindjárt jövök.

Fülöp kilövellt az ég felé, és meg sem állt, amíg el nem hagyta a föld légkörét. Addig járta aztán a világűrt, amíg rá nem akadt arra a vízfödte bolygóra, ahol a vöröshéjú ördögkagylók tanyáznak. Ott sorra birokra kelt a hatalmas kagylókkal, és összelopott tőlük majd egy tucatnyi vakító fényű igazgyöngyöt.

Negyed órába sem telt, mire Fülöp visszatért Leáékhoz, kezében a nagy zsáknyi igazgyönggyel.

– Hát te meg mit hoztál? – kérdezte Lea.

– Nos… – kezdte Fülöp. – Az óriások bolygóján jártam… és vettem tőlük néhány világítós karácsonyfadíszt.

– Nahát – felelte Lea. A kislány körbejárta a hatalmas nagy zsákot, és a fejét vakarta. – Alaposan bevásároltál, az tuti.

– Aha – mondta Fülöp. – Volt nálam sok űrforint.

Lea erre megvonta a vállát, aztán mindannyian nekiálltak feldíszíteni a fát. Először akasztókat vertek az igazgyöngyökbe, aztán színes festékkel alaposan befestették őket. Végül a cicák jó magasra felrepültek, és körbe-körbe felaggatták az összes színpompás gyöngyöt a fenyőfa tüskés ágaira.

– Nagyon szép lett! – mondta Lea. – Ez lehet az univerzum legszebb karácsonyfája.

Lea és Mimi szánkóra ültek, és körberepülték a fenyőfát. A kislány úgy érezte, akár órákig is elröpködött volna odafent, olyan varázslatosan tündököltek a karácsonyfadíszek.

Lassan viszont az igazgyöngyök fénye egyre fakóbbá és fakóbbá változott, a fenyőfát pedig úgy elfogta a reszketés, hogy az ágairól majd az összes hó a mélybe zúdult.

– Látod ezt, Mimi? – kérdezte Lea. – Bekrepáltak a karácsonyfadíszek!

Összegyűltek az egyik igazgyöngy körül, hogy megnézzék, mi lehet vele a baj. Mimi és Pió semmire sem jutottak, Fülöp viszont idegesen csóválta a farkát.

– Szerintem lehetett egy kis mágia az igazgyöngyökben – mondta a zöld cica. – Talán elnyelte a fenyőfa a varázserejüket, vagy valami ilyesmi.

– Miféle igazgyöngyökről hadoválsz? – kérdezte Mimi.

Ekkor remegni kezdett a tisztás, a fenyőfa gyökerei pedig sorra előmásztak a föld alól. Aztán az igazgyöngyök fényéből a növény még morcos szemeket és szájat is teremtett magának, majd a gyökerein kúszva elindult a tisztáson keresztül, közben pedig úgy rázta tüskés lombozatát, mint egy frissen mosott labrador.

 
 – Pilleváros felé tart! – kiáltott Pió.

– Meg kell állítanunk. – Fülöp megidézte a varázskardját, és lángra lobbantotta annak csillogó pengéjét.

– Oltsd el azt a vacakot! – csattant fel Lea. – Eleget szórakoztunk azzal a szegény fával; még az kéne, hogy fel is gyújtsuk!

Egy ideig a kislány a fenyőfát bámulta, és úgy morfondírozott. – Nekem úgy tűnik, hogy csak a díszeket próbálja lerázni magáról. Talán, ha lekapdossátok őket az ágairól, valamennyire megnyugszik majd.

– Siessünk! – szólt Mimi, és intett Piónak és Fülöpnek.

A varázscicák úgy cikáztak a fenyőfa körül, mint a virágról virágra járó méhecskék. Sorra leakasztották az óriási igazgyöngyöket, majd azon nyomban le is ejtették őket a hóba, ahol jókora puffanással értek földet. Végül rövidesen el is csitult a behemót fenyőfa, és lomhán nézelődött maga körül.

– Úgy látom, lecsillapodott – mondta Pió. – De most mihez kezdjünk vele?

– Mimi! – szólt Lea. – Nem tudnád valahogyan visszazsugorítani? Ha valamiért megint felhergeli magát, biztosan le fogja tarolni a környéket!

– Lássuk csak… – Mimi újból összegyűjtötte varázserejét, és megidézte a csillámos öntözőkannát. Aztán odarepült a fenyőfához, és úgy tartotta felé a kanna rózsáját, mintha porszívóval próbált volna szúnyogot fogni.

– Ne ijedj meg! – szólt a cica. – Csak egy kicsit megfiatalítalak, semmi több.

Zsugorodni kezdett a fenyőfa, és közben ontotta magából a fényt, melynek pislákoló szilánkjai úgy vonultak vissza Mimi öntözőkannájába, mintha nyugovóra térő szentjánosbogarak lettek volna. Az örökzöld először csak akkorára töpörödött, mint egy felhőkarcoló, de aztán Mimi megdörzsölte a kanna oldalát, és a varázslat rövidesen úgy megfiatalította a toporzékoló fenyőfát, hogy az már alig volt magasabb, mint egy két hónapos zsiráfkölyök.

– Milyen aranyos kis karácsonyfa lett belőled! – Lea odaszaladt, és megölelte a fenyőfa törzsét. – Nem akartunk bántani téged – mondta a kislány –, csak egy picit túlzásba vittük a karácsonyozást. Ugye megbocsátasz nekünk?

A megbűvölt örökzöld fényarcával Leára mosolygott, talán meg is bólintotta tüskés lombozatát. A kislány ennek nagyon megörült, engedélyt is kért a fenyőfától, hogy azért egy picit mégiscsak feldíszíthessék. Semmi komoly, magyarázta neki, csak egy kis fényfüzér a feje búbjára, meg talán egy aprócska varázscsillag, ahová a fenyőfa szeretné, mert csillag nélkül azért mégsem igazi karácsonyfa a karácsonyfa.

 
A fenyőfa végül megadta magát, hagyta, hogy Leáék egy csöppet felcicomázzák, aztán egy ideig eljátszogattak még a tisztás közepén, kergetőztek, hógolyóztak, és gyönyörködtek a dagadó hold fényében. Az igazgyöngyök mágiája viszont nemsoká elillant, és a fényes karácsonyfa tompa puffanással terült el a hóban.

A varázscicák hazarepültek a fenyőfával, Lea pedig egész úton szaladt utánuk. A hátsó kertben aztán Fülöp nekiállt gödröt ásni, utána pedig közösen elültették a mozdulatlan tűlevelűt.

– Jó éjszakát – mondta végül a kislány a karácsonyfának, és megsimogatta törzsén a sötét fakérget.

Lea és a cicák bementek a házba, és letelepedtek a nappaliban egy-egy bögre fahéjas forró csokival.

– Jut eszembe – szólt Mimi, és Fülöphöz fordult. – Miféle mágia volt azokban a karácsonyfadíszekben? Gyanúsnak tűnsz nekem; szerintem elsumákolsz valamit.

– Na jó – mondta Fülöp, és nagyot szürcsölt a forró csokiból. – Nem karácsonyfadíszek voltak azok, hanem igazgyöngyök! Méghozzá vöröshéjú ördögkagylók igazgyöngyei. De ne kezdjetek itt nekem jobbra-balra botránkozni! Nem bántottam őket, csak kiloptam belőlük a gyöngyöket. Majd növesztenek maguknak újat!

– Te meg tudod mit fogsz növeszteni? – morgott Mimi. – Púpot a fejedre!

Másnap aztán a három varázscica visszarepült az ördögkagylók bolygójára. Egy vízalatti szikladarabból karácsonyfát faragtak, és arra aggatták fel a sok színesre mázolt igazgyöngyöt, a befejezett alkotást pedig kárpótlásul a kifosztott ördögkagylóknak ajándékozták. Az ördögkagylók először csak értetlenkedtek, hiszen ők nem igazán szoktak karácsonyozni, de végül aztán elfogadták Fülöp bocsánatkérését, és még azt is megengedték a cicáknak, hogy felállítsák a karácsonyfát a kolóniájuk közepén.

~vége~