2021. november 11., csütörtök

Új novella: A banánember

Sziasztok! A novelláim között most egy vadonatúj történetet olvashattok, „A banánember” címmel. Azért nem rakom ki ide a főoldalra, mert az eddigi meséknél egy kicsit vadabbra sikerült a dolog — de persze annyira mégsem vészes a helyzet, 14 év felett már bátran elolvashatja mindenki!

A „Novellák” fül alatt, vagy a következő linken tudjátok megtekinteni a novellát: https://www.jeneiistvan.hu/p/a-bananember.html

Jó olvasást az összes bátor embörnek!

2021. október 5., kedd

A nyuszi és a sirály

Volt egyszer egy ifjú nyúl, akit Oszvaldnak hívtak. Oszvald szeretett ejtőernyőzni, avantgárd dzsesszt hallgatni, és a sötétben enni a pattogatott kukoricát. A fülei viszont nyúl létére nagyon rövidek voltak: olyan rövid füleket, mint amilyenek az övéi voltak, egyetlen nyúltársának fején sem látott soha. Sokat is kesergett emiatt Oszvald, de még amikor éppen jó kedve volt neki, akkor is arról álmodozott, hogy milyen csodás volna rendes, nagy nyuszifülekkel hallgatni Japánból importált hanglemezgyűjteményét, vagy ugyanezen füleket zuhanás közben lobogtatni a kéthetente megtartott ejtőernyős szakkörön.

Oszvald egyik jó barátja amolyan elvarázsolt feltalálóféle volt; konyított a kotyvalékok és csodaszerek összeütéséhez, ráadásul szárnyai is voltak. Dr. Sirály Bélának hívták, a madarak osztályába, azon belül a sirályfélék családjába tartozott, és mindenhová majonézfoltos laborköpenyben járt. Egy esős délutánon, amikor Oszvald és Dr. Sirály Béla japán avantgárd dzsesszt hallgattak Oszvald hi-fi hangrendszerén, a búskomor nyuszika kiötölt valamit, ami – lévén hogy Oszvald és Dr. Sirály Béla igen régóta jó pajtások voltak – már jóval korábban is eszébe juthatott volna.

Oszvald lehalkította a zenét, és Dr. Sirály Bélához fordult. – Béla, barátom – mondta Oszvald –, mindketten tudjuk, hogy te amolyan elvarázsolt feltalálóféle vagy, és konyítasz a kotyvalékok és csodaszerek összeütéséhez.

Dr. Sirály Béla erre csak bólintott.

– Továbbá azt is jól ismerjük, mi az én szívem legnagyobb fájdalma.

Dr. Sirály Béla megint biccentett. – Hogy pici a füled – mondta.

– Kérdezem, hát, drága barátom – folytatta Oszvald –, nem tudnál-e nekem összeütni valami kotyvalékot vagy csodaszert, amitől megnőnének ezek a törpe kis füleim?

A szoba levegőjében egy kiotói szaxofonista alig hallható szólója hömpölygött. – Ma este nekiállok – szólt végül Dr. Sirály Béla.

A nagy tudású Sirály aznap este tényleg nekiállt a kotyvasztásnak. Sajtot reszelt, patkányt borotvált, még egy alacsony rangú ördögfélével is lepaktált egy titkos alapanyagért cserébe. Az egész éjszakát munkával töltötte, másnap reggel pedig sietett is Oszvaldhoz, hogy beadja neki a frissen összeütött csodaszert. Először a nyuszika jobb fülébe fecskendezte be a fluoreszkáló oldatot, aztán meg a balba — történni viszont semmi nem történt.

– Adjunk neki pár napot – mondta erre Dr. Sirály Béla.

Csak egyet kellett aludniuk, és máris láthatóvá vált a csodaszer hatása. Napról napra hosszabbak lettek Oszvald fülei, sőt, még vastagodtak is egy picit, a nyuszika pedig meg volt győződve, hogy zenehallgatás közben a cintányérok hangját is egyre tisztábban hallja. Dr. Sirály Béla úgy gondolta, Oszvald csak képzelődik, de véleményét inkább megtartotta magának; nem akarta elrontani barátja frissen szerzett jókedvét.

Az első hét elteltével viszont nem várt változás következett be a hamuszürke nyuszifüleken: maguktól mozgolódni kezdtek, mintha egy kígyóbűvölő nótájára tekeregtek volna, hegyükön pedig megjelent egy-egy tátogó szájnyílás, olyan randa hegyes fogakkal, mint amilyenekkel a piranhák pofája szokott tele lenni.

Oszvald először nagyon megijedt, de igyekezett megbékélni a fejére nőtt szörnyetegekkel. Dr. Sirály Béla szerint az ördögféleségtől szerzett titkos alapanyag okozhatta ezt a hirtelen elvadulást, és készen is állt arra, hogy kiváló sebészi képességeivel orvosolja a problémát, pajtása viszont hallani sem akart semmiféle műtétről. Túlságosan büszke volt szép hosszú füleire, bármennyire is torzak és tekergősek voltak azok.

Pedig sokat rosszalkodott az a két izgő-mozgó, piranhafogú nyuszifül. Evés közben kilopták Oszvald szájából a falatot, és amikor gazdájuk békében hallgatta volna kedvenc avantgárd dzsessz hanglemezeit, a ragadozó fülek folyton belecsattogtatták a fogaikat a zenébe, és cuppogtak a nagybőgőszólók közben, mint gumicsizmák a felázott szántóföldön. És mégis, bármennyit erősködött Dr. Sirály Béla, Oszvald nem engedte, hogy barátja elvégezze az operációt.

Azon a héten foglalkozást tartott az ejtőernyős szakkör, és Oszvald elhatározta, akárhogy is kígyóznak, tekeregnek majd a fülei, ő mindenképpen részt fog venni az ugráson. Sirály figyelmeztette, hogy ilyen megvadult nyuszifülekkel nem volna bölcs dolog ejtőernyőzni, de Oszvald nem hallgatott rá: megjelent az ejtőernyős foglalkozáson, és társaival együtt felszállt a kétmotoros, tizenkét személyes repülőgépre.

Odafent Oszvald ügyesen kiugrott a gépből – hiába, a nyulak ügyesen ugranak –, az ejtőernyő is gond nélkül kinyílt, de a süvítő széltől egyszerre megvadultak az amúgy is bestiális nyuszifülek, és pillanatok alatt széjjelrágták az ernyő szíjait Oszvald feje felett. A nagyfülű nyúl pedig zuhant a föld felé, közben kiengedte a póternyőt, de a fülek azt is rögtön szétcincálták; az ernyőnek még kinyílni sem volt ideje. Attól fogva pedig Oszvaldnak már nem volt menekvése.

Dr. Sirály Béla mindezt persze jó előre megsejtette. Ott lapult a bokrok között, és leste, hogy barátja mikor fog ugrani. Aztán amikor látta, hogy Oszvaldnak mindkét ernyőjét tönkretették a piranha-fülek, a nagy Sirály felröppent a levegőbe, odasuhant az ejtőernyősök alá, és úgy elkapta a zuhanó nyuszikát, hogy az abban a pillanatban visszafordíthatatlanul megmenekült.

– Köszönöm, barátom – mondta aztán Oszvald, immár szilárd talajjal a lába alatt. – Megmentetted az életemet.

– Ugyan – felelte Dr. Sirály Béla. – Hiszen az egész az én hibám. – És a jó doktor némán lehajtotta napszínű csőrét.

Oszvald megsajnálta szomorkodó pajtását; úgy döntött hát, megengedi neki, hogy leműtse fejéről ragadozókká torzult füleket. Gondolta, legalább neki sem kell többet hallgatnia a sok cuppogást és fogcsattogtatást, és Dr. Sirály Bélának sem lesz majd oka az önmarcangolásra. Az operáció pedig összességében pozitív eredményeket hozott: Oszvald fülei a műtét után egy icipicit mégiscsak hosszabbak maradtak eredeti méretükhöz képest, és az izgalmas kalandnak hála a nyuszi és a sirály közötti barátság is tovább mélyülhetett.

[vége]

2021. szeptember 9., csütörtök

Az árva lárvácska

I.

Három napig bandukoltak a varázscicák a galaxisok között, aztán egyszer csak végre hazatértek. Sok idegen bolygón megfordultak, de életet kevés helyen találtak. Szuvenírt viszont mindhárom cica hozott magával: Pió egy tündöklő csigaházat adott Leának (ebben a csigaházban valaha egy kétfejű csillagcsiga éldegélt), Fülöp egy varázsnyelő szarvaspók levetett agancsának darabkáival lepte meg a kislányt, Mimi pedig egy csillogó, türkizkék golyóbist nyújtott át ajándékul.

Lea mindhárom szuvenírnek nagyon örült, de Mimi fényes gömböcskéje érdekelte a legjobban. Főként azért, mert egyik cica sem tudta, mi is volt az valójában.

A kislány szerint egy igazgyöngy lehetett, Pió meg azzal állt elő, hogy biztosan egy növény magja volt, és ha elültetik és öntözik egy ideig, talán még ki is hajt belőle egy szép kis űrvirág.

– Szerintem pedig ez egy hipermodern földönkívüli csataszerkentyű – mondta erre Fülöp cica, és dobálta a golyót a két mancsa között. – Biztos nagyot fog durranni, mikor elhajítom!

– Dehogy fogod elhajítani! – Mimi elvette a golyót Fülöptől. – Még az is lehet, hogy egy űrmadár tojása. – A cica szomorúan nézte a gömböt. – Ha nem kerül el a fészkéből, tutira egy rém cuki madárfióka kelt volna ki belőle.

Mivel a golyóbis már Lea tulajdona volt, végül ő döntötte el, mit is tegyenek vele.

– Próbáljuk meg kikölteni – mondta a kislány, és megsimogatta Mimi fejét.

Mimi rögtön magára vállalta a tojás melegen tartását, de Pió is felajánlotta, hogy segíteni fog. Fülöp viszont egy cseppet sem volt kotlós hangulatban.

– Nem vagyok én se tyúk, se anyó – mondta. – Bármi is fog kikelni abból a nyüves gömböcből, felőlem a tiétek lehet.

Fülöp ezzel kereket is oldott, de a többiek nekiálltak, hogy vackot építsenek a feltételezett tojásnak.

Kerítettek egy jó nagy kosarat, és kibélelték egy kockamintás pamut takaróval. A tojást aztán a takaróba bugyolálták, Mimi pedig letelepedett a halom közepére egy vastag könyvvel a mancsában.

– Elmegyek űrgilisztát gyűjteni a fiókának – mondta közben Pió. – De ha visszatértem, majd helyet cserélhetünk.

Nyolc napig ültek a cicák a csillogó űrtojás tetején. Fülöp bármennyit is csúfolta őket, ők nem tágítottak. De lassan aztán mégis kételyeik támadtak. Mimi néha még aludni sem tudott, annyit morfondírozott a kosár közepén. Talán nem is tojás ez a fényes kis gömböcske, – mélázott a cica vagy, ha mégiscsak az, már réges-rég elvándorolhatott belőle a lélek.

A kilencedik napon viszont repedezni kezdett a golyóbis burka. Lea, Mimi és Pió csillogó szemekkel várták a fióka kikelését. Fülöp is kíváncsi volt rá, hogy miféle szerzet fog előmászni a tojásból, hát ő is megjelent.

Végül aztán nem egy madárfióka csőre tört elő a tojáshéj mögül, hanem egy ciánkék űrkukac dugta ki fejét a sárgás lámpafénybe.

– Nocsak! – mondta Fülöp, és a másik két cicára nevetett. – Azt hiszem, rátok férne egy alapos féregtelenítés!

Pió lekevert Fülöpnek egy hatalmas pofont, amit persze rögtön vissza is kapott. Mimi közben csüngő fejjel sopánkodott a csemegeuborka méretű lárvácska vackánál.

– Ne haragudj, Lea – mondta a cica. – Olyan szép volt az a golyóbis… sosem gondoltam volna, hogy egy űrbogár lárvája fog kikelni belőle.

– Dehogy haragszom – szólt Lea. – Nagyon aranyos kis lárva ez.

Finoman kezébe vette a kis hernyót, és ujjával végigsimította annak ciános hátát. A lárva szorgosan rakosgatta pici lábait, úgy mászott felfelé a kislány alkarján. A lámpafény alatt a lényecske úgy festett, mintha körös-körül káprázatos csillagképek borították volna a testét. Leának még a gondolatai is elhallgattak, ahogy a fényeket bámulta.

„Kíváncsi vagyok – tűnődött Lea, mikor végre felocsúdott –, vajon mi lesz ebből a pici kis hernyóból.”

Teltek-múltak a napok, Leáék gyámsága alatt pedig az űrlárva egyre nagyobbra és nagyobbra cseperedett. Két hét sem telt el mire akkorára nőtt, mint egy nagy vekni kenyér. Az etetésével viszont így sem volt sok probléma: mindenféle szemetet összeevett, a konyhai kukát is rendszeresen kiürítette, de még a nappali falába is lyukat rágott egy teliholdas éjjelen.

Az időszakos kártevései ellenére Lea igen hamar megszerette az idegen űrhernyót. Elnevezte Pempőnek, és ahogy a lárva napról napra okosodott, egyre többet kereste Lea társaságát. Előfordult, hogy közösen természetfilmeket néztek a tévében, de Lea még ismeretterjesztő könyvekből is olvasott az űrlénynek. Egy idő után már maga a lárva cipelte oda a köteteket a kislány ölébe, annyira várta, hogy újból együtt tanulhassanak.

Mimi viszont nem örült annak, hogy Lea és Pempő ennyire jól kijöttek egymással. Úgy érezte, a kislány elhanyagolja őt, és emiatt a féltékenység úgy gyötörte a cicát, hogy legszívesebben lepofozta volna Lea összes porcelán vázáját, és egytől-egyig szétszaggatta volna a díszpárnákat a nappaliban. Pedig valójában Lea egy perccel sem foglalkozott kevesebbet a cicáival, mint azt azelőtt tette volna. Csupán annyi történt, hogy az elhagyatottság rögeszméje egy picit összekavarta a rózsaszín varázscica gondolatait.

II.

Röpültek a hetek, és Pempő egyre csak serdült és serdült. Apránként leszokott a berendezések megcsócsálásáról; helyette inkább a szabadban legelt, vagy a szomszédok szemeteskukájából lakmározott. Közben pedig kialakult egy újabb fantasztikus képessége, mely olykor megörvendeztette, olykor viszont különös nyugtalansággal töltötte el Leát és a három varázscicát.

Egy esős délutánon például a következő történt: Lea és Pempő a tévé előtt ültek, a műsorok közötti szünetben pedig megjelent egy pattogatott kukoricás reklám. A kislánynak ettől rögtön falatozhatnéka támadt, mire Pempő lecsusszant a kanapéról, és egyenesen a konyhának vette az irányt. Eltelt néhány perc, Lea különös zajokra lett figyelmes, aztán amikor kiment a konyhába, azon kapta Pempőt, hogy kukoricát pattogtat a mikrosütőben!

Vagy olyan is volt, hogy Pió elindult volna a pusztába vízszellemeket idézni, de sehol sem találta az elementális varázsköveit. Tűvé tette az egész házat, a padláson minden dobozba és ládába belenézett — aztán egyszer csak Pempő nagy lelkesen előállt a négy színes kővel, annak ellenére, hogy Pió sem a lárvát, sem Leáékat nem kérte meg arra, hogy segítsenek a keresésben.

De még az utcán elszórt hajgumikat és kulcscsomókat is hamar megtalálta az a csudálatos űrhernyó. Olyan volt az a furcsa lény, mintha nem csak az emberek, hanem maga az univerzum gondolataiba is belelátott volna.

Lea és a két fiúcica nem sokat méláztak Pempő különös képességein, de Mimit egyenesen kirázta a hideg, amikor rájuk gondolt. Aztán az egyik este a lárva kivette a hűtőből Mimi karamellás franciakrémesét, hogy kedvességből felszolgálja neki, és ezen a varázscica annyira felháborodott, hogy képtelen volt türtőztetni magát.

Gyorsan meg is kereste Leát, hogy elpanaszolja neki a történteket. – Ez a gusztustalan féreg összenyálkázta a krémesemet! – mondta. – Ki kell hajítanunk innen a csudába! Komolyan mondom, ezt már nem fogom tovább bírni!

– Nyugodj meg – szólt Lea. Megsimogatta volna Mimi fejét, de a cica elhúzódott előle. – Nemsoká biztosan be fog bábozódni – folytatta a kislány. – Ha végre képes lesz repülni, tutira világgá fog menni.

– Én megyek világgá, ha nem dobjuk ki azt az ocsmány trutyigombócot!

A kislány viszont nem tudott volna megválni Pempőtől. Rusnya egy szerzet volt ugyan, és meglehetősen sikamlós, de Lea szemében mégiscsak egy gyermek volt csupán. Próbált volna valami megoldást találni, hogy segítsen Miminek megbékélni a lárvával, de a cica erről hallani sem akart.

– Világgá megyek! – mondta Leának. – Csókold meg a randa kukacodat!

Mimi néhány szóval elbúcsúzott Piótól és Fülöptől, aztán kirepült az ablakon, és addig meg sem állt, amíg fényévekre nem volt egykori otthonától.

III.

Pió és Fülöp meg sem próbáltak Mimi nyomába eredni. Habár a napsugaraknál is gyorsabban repültek, fogalmuk sem lett volna, merre kezdjék a keresést a hatalmas kozmoszban. Tudták, egyedül Mimin múlik majd, hogy valaha újra fogják-e őt látni.

Ne aggódj, Lea – mondta Pió. – Csak pár nap bóklászás kell neki, és biztosan kitisztul majd a feje.

– Hát… – felelte Lea. – Reméljük. – Aztán nagyot sóhajtott. – De talán mégiscsak ki kellett volna tennem Pempő szűrét.

– Dehogy kellett volna – szólt erre Fülöp. – Legalább most megtanulja az a habos kis hercegnő, hogy nem körülötte forog a világ.

Pió és Fülöp ezen jól össze is verekedtek, de végül Lea kesztyűt húzott, és lefejtette egymásról a két megvadult varázsmacskát.

***

Eltelt egy hét, de Mimi még mindig nem tért haza Leáékhoz. A kislány már nagyon aggódott, és Pió is furcsállotta, hogy a cicának ennyi bandukolás után sem jött meg az esze. Közben Pempő kinézett magának egy szép nagy fát Lea hátsó kertjében, felmászott annak a legvastagabb ágára, aztán olyan alaposan bebábozódott, hogy még a szomszéd fűnyírója sem tudta felverni őt kozmikus álmaiból.

Pempő tizenöt napig pihent a bábjában. A kislány és a cicák időnként hátramentek a fához, hogy megnézzék, mi a helyzet, de nem sokáig tébláboltak a lárva közelében. Szinte harapni lehetett a rémálmokat a levegőben, és mintha egy távoli hang szavakat is hajtogatott volna a lidércnyomások közepette: veszély, csapda, varázsnyelő — ilyesféle dolgokat hallottak Leáék, amikor meg merték közelíteni Pempő csillagfénnyel tündöklő bábját.

Aztán a tizenhatodik napon Pempő kiszakadt a bábjából, és sietve Lea elébe kúszott.

„Mimi nagy bajban van” – mondta a lárva, de a szavai nem is hallatszódtak igazán; csupán Lea fejében szólaltak meg, pont, mint a hátsó kertben, amikor Pempő még be volt bábozódva. „Meg kellett szakítanom az átalakulásomat” – folytatta. „Sietnünk kell!”

Megkeresték Piót és Fülöpöt, aztán Pempő elmagyarázta, hogy mi történt.

„Amíg be voltam bábozódva – mondta –, álmomban megláttam, merre jár Mimi. Egy varázsnyelő szarvaspók hálójába van beleragadva.” Pempő hunyorgott, mint aki egy nehéz rejtvényen töri a fejét. „És pontosan tudom, hogy merre fogjuk megtalálni.”

Pempő harmadik szeme égszínkék fényt vetett a homlokán (ez a szem volt rajta az egyetlen változás a bebábozódás óta), aztán a lárva felrepült a levegőbe, akkorára töpörödött, mint egy aranyhörcsög, végül pedig átlebegett Lea vállára, és megkapaszkodott a pólójában.

„Most már én is tudok varázsolni” – mondta. „Adok neked a varázserőmből, hogy te is velünk jöhess.”

Lea homlokán ugyanúgy megjelent a fényes harmadik szem, és a kislány suhant is felfelé, mint a frissen gyújtott tűzijáték. Ő repült legelöl, mutatta az utat Piónak és Fülöpnek, de valójában minden mozdulatát az űrlárva vezényelte, mintha Lea csak egy űrhajó lett volna, Pempő pedig egy pöttömnyi kis űrhajós.

Keresztülvágtak a felhőkön, és hamarosan a Föld légkörét is maguk mögött hagyták. Lea a napsugarak hátán cikázott, nyitott tenyérrel zúzta porrá a hullócsillagokat, a két varázscica már nem is nagyon tudta tartani a tempót, de aztán nemsoká mégiscsak megérkeztek — ott lebegtek a varázsnyelő szarvaspók hálójánál, mely egy ismeretlen bolygó felszínén, két hatalmas virág szárai közé volt kifeszítve.

Mimi a háló közepén szunyókált, de már alig látszott ki a hamuszürke pókselyem fátylai közül.

Fülöp tüstént varázskardot ragadott, és nagy kaszabolásba kezdett, de ahogy hozzáért a pókhálóhoz, a mágikus penge rögtön fénnyé vált, a háló pedig teljesen sértetlen maradt.

– Elnyelte a mágiám ez a nyamvadt pókselyem – szólt a cica. – Ki kell szabadítanunk Mimit, mielőtt az ő erejét is teljesen elszívja.

Pió megidézett két nagy tűzgolyót, és nekivágta őket a pókhálónak, de ez is csak épphogy meglibbentette az ádáz máguscsapdát. Erre aztán maga a szarvaspók is felfigyelt; előmászott a háló egyik sarkából, és nagy sötét testével sziszegve elállta a Mimi felé vezető utat.

– Tudom, mit kell tennem – szólt ekkor Pempő, de a hangja most Lea szájából hallatszott.

A lárva összeszedte varázserejét, és Leával együtt a szarvaspók elébe repült. A kislány az állat homlokára tette a kezét (de nem ám a saját akaratából), szemeiből csak úgy ömlöttek a mágia égszínkék sugarai, az óriáspók pedig hirtelen lenyugodott, aztán óvatosan előkotorta Mimit a varázsnyelő pókselyem szürkés fodrai alól.

A szarvaspók végül átnyújtotta Leának a mélyen alvó varázscicát.

– Nincs semmi baja – mondta Pempő. – De azért inkább vigyük haza gyorsan.

Leáék visszarepültek Pillevárosba, és amint Pempő lemászott a kislány válláról, a mágia is mind elhagyta a testét. Lea aztán ágyba fektette Mimit, és mindannyian vártak, hogy a cica az álomvilágban visszanyerje elvesztett varázserejét.

Mimi három napig aludt, de még a negyedik napon is kótyagos volt. Gyakran el-elbóbiskolt; sokat kellett még vándorolnia a földi lények álmai között, hogy újból összeszedje magát.

Lea szinte egész nap a cica ágya mellett ücsörgött. Nagyon várta már, hogy végre meggyógyuljon, és újra játszani tudjanak.

– Mi történt veled, Mimi? – kérdezte a kislány, amikor a cica felébredt. – Hol járt az eszed, hogy így bedőltél annak a nyavalyás szarvaspóknak?

– Hát… – Mimi a fejére húzta a takarót. – Önszántamból repültem bele a pókhálóba – mondta végül. – De már magam sem tudom, hogyan csinálhattam ekkora butaságot.

Mimi és Pempő szépen kibékültek, a lárva pedig úgy döntött, keres magának egy csendes, messzi helyet, ahol nyugodtan bebábozódhat, és ő sem zavar majd senkit amíg apránként átalakul. De azért azt is megígérte Leáéknak, hogy akár lepke, akár bogár lesz belőle, időnként biztos meglátogatja majd őket.

Háromszáz év múlva Pempő végre ki is mászott a bábjából, de a Földön már hiába kereste volna Leáékat — addigra ők már olyan messze jártak, hogy egy mindentudó lepkeisten sem találta volna meg őket.

~vége~

2021. július 24., szombat

Mese: Dinnyeszezon

Egy napon különös idegen jelent meg Pilleváros főutcáján. Egész arcát selyemmaszk takarta, fodros köpönyege mögül pedig sem a kezei, sem a lábai nem látszódtak ki. Senki sem tudta, miféle szerzet rejtőzhetett a sok díszes ruha alatt. Lehetett volna akár egy gyíkember is, vagy egy megelevenedett csokipuding. De a hangja legalább szépen csengett a maszk mögül.

– Gyertek hozzám, városlakók! – A vándorember hangját Pilleváros összes zugában hallani lehetett. – Gyertek hozzám vetélkedni!

Egy jó nagy szekér görögdinnyét hozott magával a csuklyás idegen. A szekeret egy szürke ló húzta, de még ennek is maszk takarta a fejét, talán szemellenző helyett. A városiak mind azt hitték, valami flúgos dinnyeárussal van dolguk, de az idegen aztán újból megszólalt.

– Íme a verseny – mondta. – Amelyikőtök a leggyorsabban felvág százat a dinnyéim közül, azt temérdek kinccsel fogom megjutalmazni.

Sorra gyűltek a városlakók, hogy megmérettessék magukat a dinnyekaszabolásban. Szépen kipakolták a dinnyéket a főútra, aztán egymás után nekiestek a jól megtermett gyümölcsöknek. A legtöbben konyhakésekkel és hentesbárdokkal próbálkoztak, de volt néhány fenegyerek, aki baltával vagy pallossal rontott a tehetetlen dinnyékre. A csuklyás utazó viszont senkivel sem volt elégedett. Ha valakinek sikerült szétvernie a dinnyéket, ő csak a fejét csóválta, aztán az arcán megvillant a maszk, a kettévágott, szétpasszírozott dinnyék pedig úgy álltak újból össze, mintha az idő kereke visszafelé forgott volna.

Vakarták is a fejüket a versenyzők rendesen. Aztán egyszer csak megjelent Fülöp, Lea kardforgató varázscicája, és vele volt a kislány is, no meg a másik két kozmoszjáró csodamacska.

A Pillevárosiak persze rögtön tudták, hogy Fülöp miben sántikál. Kitört a nagy hőbörgés; erősködtek a csuklyás vándornak, hogy nem engedheti versenyezni a cicát, hiszen ő repülni és varázsolni is tud. De az idegen nem hallgatott a nyavalygásukra.

– Fülöp lovag – mondta. – Lépj elő, és mérettesd meg magad!

– Készítheted a kincseket, kapucnis. – Fülöp felemelte mancsát, és akkora varázskardot idézett belé, hogy bálnát lehetett volna vele borotválni.

A csuklyás idegen nem szólt semmit, csak hümmögött. Aztán volt egy nagy villanás, Fülöp kezében köddé vált a nagy varázskard, a sok-sok dinnye pedig azon nyomban kettéesett.


Fülöp az idegen elébe repült. – Elő a kincsekkel – mondta.

– Számold meg a dinnyéket – szólt erre az idegen.

Fülöp megszámolta őket. Összesen kilencvenkilenc félbevágott dinnye hevert az utca közepén.

– A századik dinnyét még nem sikerült kettévágnod.

Az idegen maszkja újból megvillant, mire a levegőben megjelent egy nagy hasadék, tele kavargó, sötétlila felhőkkel.

– Gyere velem – mondta –, és megkapod a kincseidet.

– Jövünk mi is! – rikkantott Pió. Először a csuklyás repült át a hasadékon, aztán Fülöp és Pió suhantak utána. Végül Mimi és Lea is átevickéltek a világok közötti nyíláson. A kislány olyan óvatosan rakta a lábait, mint egy békára vadászó gólya.

Odaát egy végeláthatatlan dinnyeföldön találták magukat. A dinnyék nagy része viszont összevissza volt trancsírozva, mintha áthajtott volna rajtuk egy bütykös úthenger. A távolban pedig egy gigászi, dinnyetestű szörnyeteg végezte pusztítását. Ide-oda gurult a dinnyék tetején, aztán néha megállt, és csapkodni kezdett kígyózó indáival, vagy köpködte a hatalmas dinnyemagokat, mint egy légvédelmi ágyú a páncéltörő lövedéket.

– Ott a századik dinnyéd – mondta a csuklyás figura. Aztán hirtelen, mintha szél támadt volna a sok ruha alatt, maszkostól-mindenestől a levegőbe repült a fodros köpönyeg — a maszk helyén pedig egy apró kis lepkeszárnyú tündér lebegett csupán.

– Meg kell állítanod azt a borzalmas szörnyeteget! – mondta a tündér Fülöpnek. – Hiába gyógyítom meg a dinnyéimet, ő mindig visszajön, és újból végigtarol mindenen.

A tündér, akit Ilkának hívtak, elmesélte Leáéknak, hogy miként került ebbe a slamasztikába. Ilka dinnyetermesztő tündér volt, de nem csupán a gyümölcsökhöz konyított, hanem a mágiában is jártas volt. A varázslatait pedig általában a legszebb, legzöldebb dinnyéin próbálta ki először.

– Megelevenítettem az egyik dinnyémet – mondta Ilka. – Az pedig még aznap éjjel betört a varázsitalos kamrámba, felborogatta a polcokat, és tucatjával magára öntötte a kotyvalékos üvegcséimet.

– Minden világos – biccentett Fülöp. Felröppent a levegőbe, és újból megidézte rettenetes varázskardját. De ezúttal nem állt meg, hanem tovább gyűjtötte az erejét, és egyre nagyobbra és nagyobbra növesztette a fegyvert. Lassan már akkora lett az az ormótlan nagy penge, hogy még a holdat is kettévághatta volna vele.

– Készítsd a kincseimet! – kiáltott Fülöp a magasból. Aztán nekirontott dinnyetestű szörnynek, és akkorákat suhintott a kardjával, hogy még a csillagok is menekülőre fogták a csetepaté láttán.

De a szörnyetegen nem fogott a kard. Bármilyen fürgén is vagdalkozott Fülöp, a dinnyeszörny sebei tüstént begyógyultak.

– A pokolba – mondta Ilka. – Az a monstrum jó alaposan megfürdött a dinnyegyógyító varázsfőzetemben!

Fülöp sorra vagdalta az indákat, és aranypajzsával az összes száguldó dinnyemagot elhárította, de végül sehogy sem tudta legyőzni ellenfelét. Mindeközben Leáék azon tanakodtak, miként másképp tudnák elintézni a dühöngő dinnyekolosszust.

– Kerítek egy hullócsillagot! – mondta Pió. – Ha belevezetjük a dinnyébe, akkor az úgy szét fog durranni, hogy a legfurfangosabb gyümölcsmágia sem tudja majd újból összetákolni!

Lea a fejét rázta. – Egy hullócsillag a dinnyeföldeket is mind porig rombolná. Valami békésebb megoldásra van szükségünk. – Ilkához fordult a kislány. – Mondd csak, miféle mágiával sikerült életre keltened azt a dinnyét?

A tündérlány csak a ruháját birizgálta, mintha azon töprengene, mit is hazudjon Leáéknak. De végül aztán mégis bevallotta nekik az igazat.

– Egy kósza ördöglelket költöztettem a dinnyébe – mondta. – Talán emiatt szereti ennyire a pusztítást ez az ádáz szörnyeteg.

Lea és a cicák egy ideig csak hebegni tudtak meglepetésükben, de aztán a kislánynak hamar támadt egy ötlete. – Ördögűző mágiára lesz szükségünk – mondta a macskáinak.

Hazasiettek a világok közötti hasadékon. A cicák előkerítették Pió nagy mágiás könyvét, Lea pedig elhozta a legapróbb, legsárgább barackot, amit a konyhában talált. Odaát aztán nagy lapozgatásba kezdtek, és miután sikerült megtalálniuk az ördögűző varázsigét, a három varázscica és Ilka együttes erővel belekergették az ördöglelket a Lea kezében sárgálló satnya kis barackba.

Az ördög attól kezdve őrjönghetett, amennyit akart, már sem halhatatlan, sem hatalmas nem volt. Gurult fel-alá, és visított, mint egy megrémült varangy, de legfeljebb csak a hangyákat tudta már kilapítani.

Ilka ketrecbe zárta a kis barackördögöt, aztán bejárta a dinnyeföldeket, és varázserejével meggyógyította a sok-sok szétzúzott gyümölcsöt. A megnémult dinnyeóriással nem tudtak mit kezdeni: szétverni nem lehetett, amúgy pedig olyan borzasztó nehéz volt, hogy még a varázscicák sem tudták felemelni. Ott maradt hát az örökké a végtelen dinnyeföldek közepén, és bár Fülöpnek végül mégsem sikerült felvágnia Ilka száz dinnyéjét, a tündérlány mégis megjutalmazta Leáékat: egy fényes aranycsengettyűt ajándékozott nekik, melyet ha bármelyikőjük megcsengetett, egy jókora érett görögdinnye termett az asztalukon, egyenesen Ilka dinnyeföldjeiről — feltéve, hogy eljött már a dinnyeszezon.


 ~vége~

2021. március 22., hétfő

Lea és a varázscicák a lira.hu-n!

Már a Líra Könyv webáruházában, a lira.hu-n is kapható a "Játszótéri kaland" című "Lea és a varázscicák" mesekönyv, ráadásul 15%-os kedvezménnyel! [link a webboltba] Ha pedig egy dedikált példányra szeretnétek szert tenni, a vatera.hu-n a Levendula Könyvkiadótól ingyenes szállítással meg tudjátok azt rendelni. [link a vaterára]

2021. február 17., szerda

Képregény: Hócsata

(Koppints/kattints a nagyításhoz!)

2021. február 4., csütörtök

Képregény: Űrnátha

(Koppints/kattints a nagyításhoz!)

Képregény: Hótakarítás

(Koppints/kattints a nagyításhoz!)

2021. január 25., hétfő

Képregény: A közértben

(Koppints/kattints a nagyításhoz!)

2021. január 21., csütörtök

Képregény: A hóember

(koppintással/kattintással kinagyítható!)

2021. január 9., szombat

Mese: Hilla, a kis nyúlboszorkány

Elmúlt a karácsony, Hilla, a nyúlboszorkány pedig egyedül tétlenkedett erdőszéli kunyhójában. Már napok óta nem járt nála vendég, és annyira magányosnak érezte magát, hogy még gombászni vagy gallyakat szedni sem volt kedve. Egész délelőtt csak az ágyában fekve szomorkodott, és azon töprengett, mivel tudná jobb kedvre deríteni magát.

 
Reggelizni is elfelejtett, és fájni kezdett a hasa az éhségtől. Erre eszébe jutott, hogy maradt még egy kis ünnepi diós bejgli, hát kikászálódott a paplan alól, hogy falatozzon egy keveset. A bejgli viszont már régen kiszáradt, és ráadásul még egy szőrös kis penészfolt is tanyát vert a sarkában. Ettől aztán Hilla még jobban elszontyolodott – de csak egy pillanatra, mert a bejglit siratván a kislánynak hirtelen egy nagyon komisz ötlete támadt.

Hilla sietve kezeslábast húzott, fejébe tette holdsarlós kalapját, végül felpattant a seprűjére, és elindult Betonfalva felé. A város felett lebegve aztán elmormolt egy kacskaringós varázsigét, a panelházak ablakaiból pedig nemsoká úgy özönlött kifelé a sok romladozó bejgli, hogy az utcák szinte mind árnyékba borultak. Közben Hilla karmester módjára lengette varázspálcáját, a rengeteg száraz sütemény pedig egy hatalmas bejglisárkánnyá passzírozódott össze.

A kis boszorkány alig bírta abbahagyni a kacagást, ahogy a mákillatú szörnyeteg a panelházak között cikázva riogatta a járókelőket. Aki meglátta a bejglisárkányt, az tüstént menekülőre fogta, az utcák pedig mindenütt kiabálástól és fékcsikorgástól voltak hangosak.

Lea és a három varázscica éppen a fogkeféket nézegették az egyik szupermarketben, amikor felfigyeltek a hangzavarra. Kiszaladtak az utcára, és tátott szájjal nézték a város felett tekergő óriásszörnyet.

– Ez egy sárkánykígyó! – mondta Lea, és a cicákhoz fordult. – Gyorsan kergessétek el innen, mielőtt valakinek baja esik!

Repültek a varázscicák, és közben Fülöp még a varázskardját is előhívta. Ahogy közeledtek, Pió hamar megérezte, hogy nem akármilyen szörnyeteggel van dolguk.

– Ennek a bitangnak bejgliillata van! – A tengerkék cica nekiesett a sárkánynak, és jól belekarmolt a tésztájába. – Hiszen ez nem is szörnyeteg, csak egy hatalmas bejgli!

– Valaki mágiával irányítja – szólt közbe Mimi. – Megyek, és megkeresem.

 
Fülöp a kardját egy gondolattal bejgliszelő csodabárddá varázsolta, majd úgy elbánt a kígyózó bejglisárkánnyal, hogy a városi madárkák hetekig csipegethették a sok lehullott bejglimorzsát. Mimi pedig közben rátalált a nyúlboszorkányra, és hipp-hopp, lebirkózta őt a varázsseprűje tetejéről.

– Elkaptam! – kiáltott a rózsaszín varázscica. – Tömlöcbe a rosszcsonttal!

– Hagyjál már a csudába! – kiáltott Hilla, és félrelökte Mimit. Aztán suhintott egyet varázspálcájával, hogy megidézze seprűjét. – Veletek se játszom többet! – mondta végül, és már repült is haza, mint hajnalban a gyöngybagoly.

Az elkövetkező napokat Hilla továbbra is magányosan töltötte. Többnyire otthon olvasgatott, vagy varázsitalokat kotyvasztott, de időnként Betonfalvában is megfordult, ha éppen szüksége volt valamire az ottani áruházakból. A bejglisárkányos felfordulásról ő már egészen megfeledkezett, de a városlakók gyakran összesúgtak a boszorkány háta mögött. „Nézd, ott megy a bejglitolvaj!”; vagy „Vigyázz, nehogy sárkánnyá változtasson!” – ilyesféle dolgokat hajtogattak az emberek, amikor megpillantották a kis nyúlboszorkányt. Olykor maga a rendőrség is megjelent, hogy megpróbálják Hillát őrizetbe venni, de a kislány valahogy mindig ki tudta magát varázsolni a slamasztikából: hol seprűnyélen, hol megidézett óriásbékák hátán menekült a mogorva egyenruhások elől, de még olyan is történt, hogy egy hatalmas üregi nyúllá változtatta magát, és a panelházak tetején ugrándozva sikerült csak kereket oldania.

A kívülállóknak úgy tűnhetett, Hilla nagyon élvezi a sok csínytevést és rosszalkodást, de a kislány valójában napról napra szomorúbbá vált. Úgy telepedett rá a magány és a komorság, mint a rossz bejglire a penész. Szilárd meggyőződése volt, hogy ő reá már senki sem kíváncsi, a kis nyúlboszorkányt már senki sem szereti.

Az év utolsó napján aztán Lea és a cicák úgy döntöttek, meglátogatják Hillát, hátha jól esik majd neki a társaság. Sütöttek neki egy kis pogácsát, és még tejet és sajtot is vittek magukkal, mert hallották, hogy az előző nap kidobták a kislányt a városi tejdiszkontból.

– Ne búsulj – mondta Lea, és bepakolta a romlandókat Hilla mágikus hűtőszekrényébe. – Idővel biztos elfelejtik majd az emberek, hogy mi is volt azzal a bejglisárkánnyal. Addig pedig neked is bevásárolunk majd Betonfalvában.

– Ugyan – felelte Hilla, és kiterült az ágyában. – Ne fáradjatok. Inkább elköltözöm innen jó messzire, ahol senki sem fog felismerni.

Pió közben leült az ágy végébe. – Talán ki kellene ötölnünk valamit, amivel kiengesztelhetnéd Betonfalva lakóit.

– Például süthetnél nekik űrbejglit – szólt Mimi.

– Szerintem meg inkább el kéne látnod a bajukat – mondta Fülöp.

Lea egy tányérra pakolta a pogácsát, és leült vele az ágy melletti székre. – Esetleg segíthetnél a városnak az újévi tűzijátékkal – szólt a kislány, és megkínálta Hillát a pogácsával. – Néhány csilli-villi varázslattal biztosan elkápráztatnád a városlakókat. És a cicák is tudnának majd segíteni.

– Nem is tudom – mondta Hilla, és a plafont bámulta.

– Pedig ez egy csudajó ötlet – szólt Pió. – Ha megcsináljuk az idei tűzijátékot, és bejglit is sütünk mellé, akkor biztosan megbocsát majd neked mindenki.

Hillának mukkanni sem volt ideje, a többiek már nekiálltak a készülődésnek. Pió és Fülöp elindultak a világűrbe, hogy űrdiót szüreteljenek egy hullócsillagon gyökeret vert ősöreg diófa ágairól, Lea és Mimi pedig Betonfalvának vették az irányt, hogy beszéljenek Konkréciával, a város polgármesterével.

– Hát… – mondta Konkrécia, és végigsimította ezüstös hajkoronáját. – Nem szívesen bíznám az újévi rendezvényt arra a garázda boszorkányra. – Aztán nagyot sóhajtott. – De mivel te és a macskáid már nem egyszer húztátok ki Betonfalvát a csávából, most kivételesen engedélyt adok nektek a tűzijátékozásra.

A varázscicák ezután egész álló nap a bejglihez való alapanyagokat hajkurászták, Lea és Hilla pedig közösen gyúrták a tésztát, darálták az űrdiót, és keverték a mézédes tölteléket. Mind az öten olyan szorgosan dolgoztak, hogy estére Hilla konyhájában már látni sem lehetett a sok bejglitől. A varázscicák majd’ fél óráig röpködtek a város és Hilla kunyhója között, mire az összes sütemény a helyszínre került; aggódtak is egy picit a cicák, hogy nem marad elég varázserejük az éjféli tűzijátékozáshoz.

A két kislány Betonfalva főterén állította fel az űrbejglis bódét, Konkrécia pedig egy egész teherautónyi fahéjas almateát is küldetett az embereivel, hogy legyen mit szürcsölni a sütemény mellé. Éjfélig aztán szabadon ehettett-ihatott az ünneplő tömeg, amikor pedig végre kongani kezdett a toronyóra harangja, Hilla és Lea seprűre pattantak, majd a varázscicákkal a nyomukban jó magasra felröpültek a panelházak fölé.

Odafent a három cica és a kis nyúlboszorkány buzgó varázslásba kezdtek. Szerteszét cikázott a sok színpompás fénycsóva, és még az álomvilág szivárványos hullócsillagai is beköszöntek, hogy megünnepeljék az újév érkeztét. A főtéren a városiak alig bírták levenni a szemüket az égi tündöklésről, amikor pedig befejeződött a mágikus tűzijátékozás, az emberek ujjongva fogadták Hillát és a varázscicákat.

 
– Tényleg nagyon ügyesek voltatok – mondta aztán Lea, és megveregette Hilla vállát. – Ráadásul nem is voltatok olyan nagyon hangosak.

A nyúlboszorkány megforgatta bolyhos füleit. – Nem szeretem a nagy lármát, hát szóltam Mimiéknek, hogy fogjuk vissza a mágiánkat.

– De így is nagyon szuperek voltunk! – szólt közbe Mimi. – Talán esküvőket is vállalnunk kellene.

– Rám aztán ne számíts – mondta Fülöp. – Egyébként meg boldog új évet mindenkinek. Megyek haza aludni.

Körbejárt a sok jókívánság, majd végül a többiek is Fülöppel tartottak. Lea és Hilla otthon még társasjátékoztak egy keveset, de nemsoká aztán ők is nyugovóra tértek. Másnap pedig a lányok újra Betonfalvába látogattak, és noha még mindig sokan sugdolóztak a hátuk mögött, a kis boszorkányt többé már nem bejglitolvajként emlegették, hanem mindenki úgy ismerte őt, mint Hillát, a nagy tudású, csillagidéző nyúlvarázslót.

~vége~

2020. december 17., csütörtök

Mese: Az elvarázsolt karácsonyfa

– Itt jó lesz? – kiáltott Pió. A királykék varázscica egy hófödte tisztás felett keringett, és a mancsai között egy hatalmas fenyőfát szorongatott. Odalent Lea hol jobbra, hol balra nézett; vizsgálta a terepet, hogy hova lehetne elültetni a jól megtermett örökzöldet.

 
– Nekem jónak tűnik – mondta Lea, és a mögötte lebegő másik két cicához fordult. – Szerintetek el fogunk férni?

– Simán! – szólt Mimi. – Gyere, Fülöp, ássunk gödröt a fának!

A békazöld varázscica vigyorogva bólintott, majd egy villanással nekiesett a hólepte talajnak. Karmaival úgy darálta a keményre fagyott földet, mint egy rettenetes fúrógép, aztán Mimi is csatlakozott hozzá, és pár pillanat múlva már ott tátongott Lea lábai előtt a sötét nagy gödör.

– A mindenit! – mondta Lea, és bámult lefelé a lyukba. – Ti aztán egy foxinál is gyorsabban kotortok.

– Kotorj onnét te is! – kurjantott Pió. – Viszem a fenyőfát!

Pió óvatosan beleeresztette a fenyőfa kacskaringós gyökereit a gödör mélyébe, aztán a cicák röpültek néhány kört a fatörzs körül, és puszta kézzel visszakaparták a sok-sok porhanyósra darált földet.

– A nehezén túl vagyunk – szólt Mimi. A varázscica összecsapta rózsaszín mancsait, erre a homlokán ragyogni kezdett a mágikus szívecske, a csillagok közül pedig aláhullott egy tündöklő öntözőkanna. Mimi gyorsan elkapta a kannát, aztán odasuhant a fenyőfához, és röptében jól körbelocsolta a fatörzset. – Készen is vagyok – szólt végül.

Mind a négyen bámulták a fenyőfát, de nem történt semmi. Aztán egyszer csak nyúlni kezdett a fa tüskés csúcsa, felfelé a magasba, mintha a csillagfény után vágyakozott volna, aztán a törzse is kövéredett és kövéredett, a gyökerei túrták a földet, mint egy nagy csapat óriásgiliszta, Leának pedig szaladnia kellett a tisztás vad hullámzása elől, nehogy orra bukjon, és elsodorja a fa.

Végül alábbhagyott a föld remegése, megszűnt a borzasztó morajlás, a kislány pedig gyorsan megpördült, hogy lássa, mivé is lett az örökzöld.

– A mindenségit! – kiáltott. – Hiszen ez egy valóságos gigász!

A fenyőfa talán ezer évet is öregedhetett. A törzse úgy megvastagodott, hogy még tíz felnőtt sem ölelhette volna körül, a csúcsa pedig olyan magasra szökött felfelé, hogy az teljesen beleveszett az égbolt sötétjébe. A tisztás havát össze-vissza dúrták a hatalmas gyökerek, és majdnem a környező erdőkig is elkúszott a végük.

– Hát, ez szuperül ment – mondta Mimi. – Gyerünk, díszítsük fel a fát!

Mimi és Fülöp fogtak egy végtelen hosszú fényfüzért, felrepültek vele a fenyőfa tetejéig, aztán suhantak lefelé, mintha egy láthatatlan csigalépcsőn siettek volna, és végig körbetekerték a tüskés lombkoronát. Közben Pió megidézett egy hatalmas mágikus csillagot, és egy villanással felvarázsolta azt az örökzöld csúcsára. A fényfüzér is megtelt végül tündöklő mágiával, és színes fényárba borult az óriási fenyőfa.

– Nem is rossz – mondta Fülöp. Aztán hátrébb repült, és onnan is megvizsgálta az eredményt. – Tényleg nem rossz.

– De azért lehetne fényesebb – szólt Mimi. – Nagynak elég nagy, de azok az apró égők valahogy elvesznek a tűlevelek között.

– A csillagra viszont nem lehet panasz. – Pió megbökdöste Lea vállát, és felfelé mutogatott. – Ugye milyen szép lila?

Lea a cicára mosolygott. – Igen, nagyon szép. – Aztán elnézegette még a fenyőfát. – Talán nem lett volna muszáj így felfújni azt a szegény fenyőt. Akkor a fényfüzér is biztos jobban mutatna rajta.

– Várjatok csak – mondta ekkor Fülöp, és megidézte a varázskardját. – Tudom, hogy mivel dobhatjuk fel a látványt. Mindjárt jövök.

Fülöp kilövellt az ég felé, és meg sem állt, amíg el nem hagyta a föld légkörét. Addig járta aztán a világűrt, amíg rá nem akadt arra a vízfödte bolygóra, ahol a vöröshéjú ördögkagylók tanyáznak. Ott sorra birokra kelt a hatalmas kagylókkal, és összelopott tőlük majd egy tucatnyi vakító fényű igazgyöngyöt.

Negyed órába sem telt, mire Fülöp visszatért Leáékhoz, kezében a nagy zsáknyi igazgyönggyel.

– Hát te meg mit hoztál? – kérdezte Lea.

– Nos… – kezdte Fülöp. – Az óriások bolygóján jártam… és vettem tőlük néhány világítós karácsonyfadíszt.

– Nahát – felelte Lea. A kislány körbejárta a hatalmas nagy zsákot, és a fejét vakarta. – Alaposan bevásároltál, az tuti.

– Aha – mondta Fülöp. – Volt nálam sok űrforint.

Lea erre megvonta a vállát, aztán mindannyian nekiálltak feldíszíteni a fát. Először akasztókat vertek az igazgyöngyökbe, aztán színes festékkel alaposan befestették őket. Végül a cicák jó magasra felrepültek, és körbe-körbe felaggatták az összes színpompás gyöngyöt a fenyőfa tüskés ágaira.

– Nagyon szép lett! – mondta Lea. – Ez lehet az univerzum legszebb karácsonyfája.

Lea és Mimi szánkóra ültek, és körberepülték a fenyőfát. A kislány úgy érezte, akár órákig is elröpködött volna odafent, olyan varázslatosan tündököltek a karácsonyfadíszek.

Lassan viszont az igazgyöngyök fénye egyre fakóbbá és fakóbbá változott, a fenyőfát pedig úgy elfogta a reszketés, hogy az ágairól majd az összes hó a mélybe zúdult.

– Látod ezt, Mimi? – kérdezte Lea. – Bekrepáltak a karácsonyfadíszek!

Összegyűltek az egyik igazgyöngy körül, hogy megnézzék, mi lehet vele a baj. Mimi és Pió semmire sem jutottak, Fülöp viszont idegesen csóválta a farkát.

– Szerintem lehetett egy kis mágia az igazgyöngyökben – mondta a zöld cica. – Talán elnyelte a fenyőfa a varázserejüket, vagy valami ilyesmi.

– Miféle igazgyöngyökről hadoválsz? – kérdezte Mimi.

Ekkor remegni kezdett a tisztás, a fenyőfa gyökerei pedig sorra előmásztak a föld alól. Aztán az igazgyöngyök fényéből a növény még morcos szemeket és szájat is teremtett magának, majd a gyökerein kúszva elindult a tisztáson keresztül, közben pedig úgy rázta tüskés lombozatát, mint egy frissen mosott labrador.

 
 – Pilleváros felé tart! – kiáltott Pió.

– Meg kell állítanunk. – Fülöp megidézte a varázskardját, és lángra lobbantotta annak csillogó pengéjét.

– Oltsd el azt a vacakot! – csattant fel Lea. – Eleget szórakoztunk azzal a szegény fával; még az kéne, hogy fel is gyújtsuk!

Egy ideig a kislány a fenyőfát bámulta, és úgy morfondírozott. – Nekem úgy tűnik, hogy csak a díszeket próbálja lerázni magáról. Talán, ha lekapdossátok őket az ágairól, valamennyire megnyugszik majd.

– Siessünk! – szólt Mimi, és intett Piónak és Fülöpnek.

A varázscicák úgy cikáztak a fenyőfa körül, mint a virágról virágra járó méhecskék. Sorra leakasztották az óriási igazgyöngyöket, majd azon nyomban le is ejtették őket a hóba, ahol jókora puffanással értek földet. Végül rövidesen el is csitult a behemót fenyőfa, és lomhán nézelődött maga körül.

– Úgy látom, lecsillapodott – mondta Pió. – De most mihez kezdjünk vele?

– Mimi! – szólt Lea. – Nem tudnád valahogyan visszazsugorítani? Ha valamiért megint felhergeli magát, biztosan le fogja tarolni a környéket!

– Lássuk csak… – Mimi újból összegyűjtötte varázserejét, és megidézte a csillámos öntözőkannát. Aztán odarepült a fenyőfához, és úgy tartotta felé a kanna rózsáját, mintha porszívóval próbált volna szúnyogot fogni.

– Ne ijedj meg! – szólt a cica. – Csak egy kicsit megfiatalítalak, semmi több.

Zsugorodni kezdett a fenyőfa, és közben ontotta magából a fényt, melynek pislákoló szilánkjai úgy vonultak vissza Mimi öntözőkannájába, mintha nyugovóra térő szentjánosbogarak lettek volna. Az örökzöld először csak akkorára töpörödött, mint egy felhőkarcoló, de aztán Mimi megdörzsölte a kanna oldalát, és a varázslat rövidesen úgy megfiatalította a toporzékoló fenyőfát, hogy az már alig volt magasabb, mint egy két hónapos zsiráfkölyök.

– Milyen aranyos kis karácsonyfa lett belőled! – Lea odaszaladt, és megölelte a fenyőfa törzsét. – Nem akartunk bántani téged – mondta a kislány –, csak egy picit túlzásba vittük a karácsonyozást. Ugye megbocsátasz nekünk?

A megbűvölt örökzöld fényarcával Leára mosolygott, talán meg is bólintotta tüskés lombozatát. A kislány ennek nagyon megörült, engedélyt is kért a fenyőfától, hogy azért egy picit mégiscsak feldíszíthessék. Semmi komoly, magyarázta neki, csak egy kis fényfüzér a feje búbjára, meg talán egy aprócska varázscsillag, ahová a fenyőfa szeretné, mert csillag nélkül azért mégsem igazi karácsonyfa a karácsonyfa.

 
A fenyőfa végül megadta magát, hagyta, hogy Leáék egy csöppet felcicomázzák, aztán egy ideig eljátszogattak még a tisztás közepén, kergetőztek, hógolyóztak, és gyönyörködtek a dagadó hold fényében. Az igazgyöngyök mágiája viszont nemsoká elillant, és a fényes karácsonyfa tompa puffanással terült el a hóban.

A varázscicák hazarepültek a fenyőfával, Lea pedig egész úton szaladt utánuk. A hátsó kertben aztán Fülöp nekiállt gödröt ásni, utána pedig közösen elültették a mozdulatlan tűlevelűt.

– Jó éjszakát – mondta végül a kislány a karácsonyfának, és megsimogatta törzsén a sötét fakérget.

Lea és a cicák bementek a házba, és letelepedtek a nappaliban egy-egy bögre fahéjas forró csokival.

– Jut eszembe – szólt Mimi, és Fülöphöz fordult. – Miféle mágia volt azokban a karácsonyfadíszekben? Gyanúsnak tűnsz nekem; szerintem elsumákolsz valamit.

– Na jó – mondta Fülöp, és nagyot szürcsölt a forró csokiból. – Nem karácsonyfadíszek voltak azok, hanem igazgyöngyök! Méghozzá vöröshéjú ördögkagylók igazgyöngyei. De ne kezdjetek itt nekem jobbra-balra botránkozni! Nem bántottam őket, csak kiloptam belőlük a gyöngyöket. Majd növesztenek maguknak újat!

– Te meg tudod mit fogsz növeszteni? – morgott Mimi. – Púpot a fejedre!

Másnap aztán a három varázscica visszarepült az ördögkagylók bolygójára. Egy vízalatti szikladarabból karácsonyfát faragtak, és arra aggatták fel a sok színesre mázolt igazgyöngyöt, a befejezett alkotást pedig kárpótlásul a kifosztott ördögkagylóknak ajándékozták. Az ördögkagylók először csak értetlenkedtek, hiszen ők nem igazán szoktak karácsonyozni, de végül aztán elfogadták Fülöp bocsánatkérését, és még azt is megengedték a cicáknak, hogy felállítsák a karácsonyfát a kolóniájuk közepén.

~vége~

2020. december 3., csütörtök

Mese: A kozmikus mikulásrablás

Egy hideg, téli éjjelen, Mimi és Pió, a két varázscica, tömött zsákokkal a mancsukban járták Pilleváros néma utcáit. Mimi bozontos, rózsaszín kobakját mikulássapka takarta, Piónak pedig olyan girbegurba agancsok voltak a fején, hogy egészen úgy festett tőlük, mint egy összetöpörödött, királykék rénszarvas.

A cicák házról házra jártak, és mindenütt apró ajándékokat hagytak maguk után, melyeket a világűr különféle távoli pontjain gyűjtöttek össze. Volt, akinek a bakancsába egy szivárványos űrcsiga kiüresedett háza került, mások gyémántkórót kaptak a derékfájásukra, és olyanok is voltak, akik hullócsillagok köveiből faragott állatfigurákkal lettek gazdagabbak. Virgácsot viszont senkinek sem adtak, hiszen, gondolták a cicák, nem az ő dolguk volt, hogy megneveljék az embereket; az ilyen-olyan apróságokkal csupán egy kis derűt szerettek volna csalni a városlakók komor téli hétköznapjaiba.

– Azt hiszem, kész vagyunk a környékkel – szólt Mimi, és kutakodni kezdett bokorzöld zsákjában. – Nálam még van egy kevés holmi, de Betonfalvát bízzuk csak a Télapóra.

Pió csak bólogatott, aztán felrepült az egyik kéményre, és onnan mérte fel a terepet. – Nahát! – mondta. – Fényeket látok a szántóföldek közepén. Mintha ablakokból szűrődne a lámpafény.

– Biztos káprázik a szemed – felelte Mimi. – Arrafelé nincsenek épületek.

Pió a távolba hunyorgott. – Márpedig én látok valamit.

Piónak egy ideig még győzködnie kellett Mimit, de nemsoká a cicák fogták a zsákjaikat, és elindultak az ismeretlen házikó felé.

– Bárki is költözött oda a szántóföldek tetejére – mondta Pió –, egy aprócska ajándék neki is kijár.

Némán állt a házikó a dermesztő éjszakában. Falai még a holdfényben is feketének tűntek, a sárgán fénylő ablakok pedig olyanok voltak, mint egy őrt álló szörnyeteg figyelő szemei.

– Oda nézz! – mondta Pió, és a ház tetejére mutatott. – Ennyi kéményt még soha nem láttam egy helyen.

Felrepültek a tetőre, és megnézegették a kéményeket. Volt belőlük vagy másfél tucat; nehezen tudták a cicák eldönteni, hogy melyiket válasszák a beosonáshoz. Némelyik olyan kacskaringós volt, hogy inkább nézett ki kővé vált sárkánykígyónak, mint egy rendszerető földlakó kéményének.

– Legyen ez a szép díszes – szólt Mimi. – A bálnatartó űrnomádok sátrain láttam efféle mintázatokat.

Pió elmormolt egy varázsigét, a kéményből fénysugár tört az ég felé, végül pedig mindkét cica beleugrott a vakító fényárba.

Mire véget ért a varázslat, Mimi és Pió a ház kandallója előtt találták magukat. Egyből keresni kezdték a kandalló fölé akasztott zoknikat, de semmi ilyenre nem akadtak. Aztán motyogásra figyeltek fel a hátuk mögül.

– Lebuktunk! – kiáltott Mimi, és gyorsan megpördült.

A cicák most vették csak észre, hogy a szoba tele volt mindenféle számukra idegen élőlénnyel. Egy lila, csillogó szemű figura egy asztal tetejéről lógatta a csápjait. A fején neki is mikulássapka volt, mint Miminek, de a sapka végén bojt helyett valami bogáncsszerű tüskés gömböc fehérlett. A sarokban egy szakállas, háromszemű lényecske húzódott meg. Ő is piros fejrevalót viselt, de ez inkább nézett ki bukósisaknak, mint sapkának. Közben pedig a levegőben is röpködött valami; talán egy túlméretezett szarvasbogár lehetett, pirosra festett, hópehely-mintás szárnyfedőkkel.

 
– Ez valami csillagközi Mikulás-gyülekezet lehet – mondta Pió. – De miért ücsörögnek idebent, ahelyett, hogy sietnének az ajándékokkal?

A folyosón nyikorgott az emeletre vezető lépcső; döngő léptek zaja szűrődött be a nappaliba. Végül egy köpcös, loncsos bundájú idegen dugta be a fejét a szobába. Borzalmas tülkei az ajtófélfát hasogatták; hagymaszagú lehelete szellemként röpülte körbe az odabent reszkető mikulásokat.

– Még egy mikulást fogtam – mondta a behemót. – És még a rénszarvasa is bedőlt a csapdának!

– Én ugyan nem vagyok rénszarvas! – szólt Pió. – Te viszont le sem tagadhatod, hogy a krampuszok mocsarából jöttél.

– Így igaz! – felelte a tülkös. – Egy mocsári krampusz vagyok. Méghozzá a varázstudó fajtából!

Lángra lobbantak a krampusz szemei, a házikó pedig felemelkedett a szántóföld tetejéről. Remegett az összes bútor, ijedtükben pedig jajgattak a mikulások. Mimi kinézett az ablakon, de a csillagok fényén kívül már nem is látott semmit.

– Felébresztem Leát és Fülöpöt – szólt Mimi. – Te addig próbáld legyűrni ezt a melákot!

Mimi egy karmolással utat vágott az álmok világába, odaát pedig repült, mint egy üstökös, vissza a földre, míg végre meg nem találta Lea álmát.

Lea és Fülöp éppen koromlidércekkel hógolyóztak egy szellemkastély árnyékában, amikor Mimi odaért hozzájuk. – Fülöp! – mondta a cica. – Segíts nekünk kiszabadítani a foglyul ejtett űrmikulásokat!

A zöld varázscica nagyot sóhajtott. – Pedig olyan jót játszunk itt Leával – morogta. – Nem tudnátok nélkülem megoldani?

– Dehogy tudnák! – szólt Lea. – Egyébként meg én is látni szeretném a mikulásokat, szóval mindenképpen veletek tartok.

Mimi szabadkozott, hogy a krampusz házikója már réges-rég a világűrben lebeg, de Lea az álmában még a szokottnál is makacsabb volt. – Hozzátok le nekem azt a házikót, mikulásostól, mindenestől! – mondta. – Majd beszélek én annak a krampusznak a fejével!

A cicák fel is ébresztették Leát, aztán elindultak segíteni Piónak lebirkózni a mocsári krampuszt. A kislány jó melegen felöltözött, kötött sapkát húzott dús, vörös hajára, végül nagy sietve elindult a városszéli szántóföldek felé.

Ezalatt a cicák már oda is értek a csillagok között lebegő krampuszház ajtajához. Hallani lehetett a csetepaté zajait: odabent Pió meg a krampusz össze-vissza gurultak a nappali szőnyegén, és úgy pofozták egymást, mint két ingerült oroszlán. A mikulások közben a szoba négy sarkába húzódva, reszketve, siránkozva figyelték a küzdelmet.

Mimi és Fülöp nem késlekedtek; gyorsan berepültek az ablakon, és segítettek Piónak lefogni a krampuszt.

– Eresszetek el! – bömbölt az óriás. – Ha nem szálltok le rólam, vécékefét csinálok a farkatokból!

De a három varázscica ereje már túl sok volt a mocsári krampusznak. A cicák mágikus fényfüzérekkel megkötözték a szörnyeteget, aztán egyesítették varázserejüket, hogy visszavigyék a házikót a szántóföld közepére.

Odalent Lea csillogó szemekkel bámulta az egekből leereszkedő házat. Egészen a bejáratig szaladt, majd amint odaért, hirtelen kicsapódott az ajtó. A három varázscica kicipelte a hidegre a megkötözött krampuszt, és közben a sok-sok űrmikulás is kivonult a szabad ég alá.

– Egy igazi mocsári krampusz! – szólt Lea, és tátva maradt a szája. – És mennyi furcsa mikulás! – Aztán elkomorodott a kislány arca, és odalépett a krampuszhoz. – Mit képzelsz, te gonosz szőrmók? Mit akarsz ezzel a sok ártatlan mikulással?

Sírásra görbült a krampusz böszme nagy pofája. – Ezek a csúnya, bíráskodó mikulások sohasem fordulnak meg mifelénk – szólt a melák. – Majd’ az egész univerzumot bejárják, és csak úgy szórják a sok izgalmas ajándékot, de az ő szemükben mi mocsárlakók még egy szaloncukrot sem érdemlünk, nemhogy egy egész mikuláscsomagot!

– De hát okkal kerülik a mikulások azt a veszedelmes környéket – mondta Mimi. – Tele van mindenféle szörnyeteggel meg óriáskrokodillal. Még egy hatalmas iszapsárkánynak is arrafelé van a rejtekhelye.

– Ráadásul fürödni se szoktatok igazán – szólt Fülöp. – Olyan büdösek vagytok, hogy a könnyem is kicsordul.

– Fülöp! – csattant fel Lea. – Ne legyél már ilyen gonosz! – Aztán a kislány rámosolygott a krampuszra. – Szóval azért gyűjtötted össze ezt a sok-sok űrlényt, hogy válassz közülük egy mikulást a mocsárvidék számára?

– Igen – mondta a krampusz szipogva.

Lea egy ideig csendben morfondírozott, aztán összecsapta kesztyűs kezeit. – Szerintem legyél te a mocsárvidék mikulása!

– Hogy én? – hebegett a krampusz.

Lea hevesen bólogatott, aztán az előtte álló házikóra mutatott. – Ilyen varázserővel seperc alatt bejárnád az egész mocsárvidéket.

– Szuper ötlet! – szólt Mimi, és ő is odaröppent a behemóthoz. – Meglátod majd, hogy adni legalább akkora öröm, mint kapni.

A krampusz billegette tülkös fejét. – Talán igazatok van.

– Előtte viszont ezzel a nagy rakás mikulással is tennünk kellene valamit – szólt közbe Pió.

A cicák végül kioldozták a krampuszt, aztán mindnyájan elindultak a repülő házban, hogy hazavigyék az űrmikulásokat. Közben Fülöp és Mimi felkerekedtek, hogy ajándékokat gyűjtsenek a mocsárvidék lakóinak, Pió és Lea pedig egy hatalmas mikulássapkát varrtak a krampusznak a nappali virágmintás padlószőnyegéből.

 
Hajnalig Leáék körberepülték az egész mocsárvidéket, és mindenkinek hagytak valami kedves ajándékot. Végül a krampusz hazavitte a kislányt és a három cicát a repülő házikóban, majd sietett is haza, nehogy a szomszédjai gyanút fogjanak. Attól fogva aztán minden télen a krampusz látta el a mocsarat ajándékokkal. A mocsárlakók agyagdarabos süteménnyel és fokhagymás uborkalével várták a mikulás jöttét, és még a rettenetes iszapsárkány sem úszta meg valami apróság nélkül, amikor a mocsári mikulás repülő házikója elsuhant a barlangja felett.

~vége~