Miért kell legalább kéthetente fürödni?

(Figyelem: a történet 14 éven aluliaknak nem ajánlott! 🙈)



Volt egyszer egy ember, akit most találtam ki.

Ez az ember közömbösen állt a mosakodáshoz. Általában naponta fürdött, néha kétnaponta. Egy-egy szomorkásabb, megmagyarázhatatlanul melankolikus téli hétvége eljöttével előfordult, hogy három napig egyáltalán nem mosdotta magát. De ebből – az enyhe izzadtságszagon kívül – különösebb problémája sosem adódott.

Viszont volt neki egy érdekes szokása. Nagyon szeretett utazni. London, Kairó, Dubai, Párizs, Firenze – szebbnél szebb, népszerűbbnél népszerűbb városokat vett bakancslistájára.

Ez önmagában még nem is volt annyira érdekes.

Általában tíz napra szállt meg egy-egy városban, olcsó, saját fürdőhelyiség nélküli hotelszobákat választva. De valójában nem is volt szüksége fürdőszobára, ugyanis tíz napos ottlétei alatt egyszer sem tisztálkodott, egyik városban sem.

Hagyta, hogy a város mocska szemcsénként rakódjon rá testére és ruháira. A nap végén ruhát nem váltott, még fehérneműt sem. Az utcai öltözékében feküdt le aludni, és ahogy teltek a napok, az ágyneműn is egyre barnábbak voltak az otthagyott foltok.

Sajnálta is azokat az otthagyott foltokat a férfi. Legszívesebben hazavitte volna mindegyiket, megtartani őket emlékbe, hogy aztán később is gyönyörködjön azok ködös szépségében. De olyan sűrű volt az éjszaka folyamán odaragadt szutyok, hogy még a mosógép is nehezen tudta kimosni a lepedőket, puszta kézzel pedig végképp levakarhatatlan volt a makacs koszréteg.

Ezek a koszfoltok, mint egy büszke hal lehullott pikkelyei, csak töredékét képezték az összegyűjtött mocsoknak. A vakáció végére egy valóságos koszruha képződött a férfi testén, melyet egy zöldes-barna felhőréteg vett körül. Illegette-billegette is magát rendesen a büdös koma.

A repülőgépre is magával vitte koszruháját a férfi. Többen még a felszállás előtt összehányták magukat. De nem lehetett mit tenni. A stewardessek közül nem egy komában végezte. Miután a férfi lelkesen hazatért egy-egy utazásáról, azzal kezdte akklimatizálódását, hogy egy feszítővassal lefejtette magáról a másfél centiméter vastag retekpáncélt, melyet, mint egy több százezer forintos egyrészes estélyit, óvatosan beakasztott mahagóni ruhásszekrényébe. Ezután leült a nappaliban kedvenc foteljébe, és sóhajtozva merengett az elmúlt tíz nap kalandjain, és az egyre csak gyarapodó hányásszín ruhagyűjteményén.

Az utazgatáson kívüli, munkával töltött monoton hétköznapokat a keserédes nosztalgia színezte be. Néha, mikor már szinte elviselhetetlenné vált a vágyódás, a férfi a munka befejeztével hazasietett, és előkapta valamelyik régi szennygöncét, majd, magára húzva azt, úgy járta a várost, mintha ismét Londonban vagy Firenzében nyaralna. Könnyeket is hullajtott, de meglehet, hogy csak a saját bűze csípte a szemét.

Egy napon aztán megtörtént a baj: a Velencében összegyűjtött kezeslábasnak kikopott a könyöke. Nyilván, egy ilyen felbecsülhetetlen értékű velencei egyrészesnek a közönséges kosszal való pótlása szentségtörés lett volna. Végül a férfi úgy döntött, visszamegy Velencébe, és új ruhát szerez magának.

Immár viszont arra jutott, hogy a megszokott tíz nap nem lesz elegendő. Vastagabb ruhadarabot szeretett volna magának, amelynek biztosan sokáig nem kopik ki sem a könyöke, sem a térde.

Tizenöt napra foglalt szállást a legolcsóbb, legkoszosabb Velencei hotelben.

Az első tizennégy nap a megszokott idilli bűzölgésben telt. A napok végén a férfi megnézegette magát a tükörben, hogyan alakul az új ruha. Elégedett mosollyal nyugtázta saját barnuló látványát.

A tizenötödik napon viszont megtörtént a valódi baj, mely mellett az eredeti velencei öltöny kikopása csupán egy miniatűr bajmagvacska volt. Ebből a bajmagvacskából kelhetett ki a szóban forgó bajvirág.

Napfényes velencei reggel volt. A büdös férfi vígan járta a szűkös, narancsszín utcákat, öklendező és már okádó turistákat hagyva maga után. Még a Campo della Pescaria-n is vastagon érezni lehetett a szagát. A szennyöltöny pedig egyre csak gyarapodott, már két centiméternyi vastagsággal nehezedve a férfi testére.

Éppen egy csatorna hömpölygő vizét szemlélte, amikor az utolsó szennyszemcse is rárakódott a férfi előrehajló testére. Ő volt a pohár, a koszdarab pedig az utolsó csepp. Teste egy szempillantás alatt összeroppant, mintha valami rejtélyes erő hirtelen pálcikafigurává változtatta volna. Már szinte nem is létezett, csupán zöldes-barna koszcsíkok lebegtek a csatorna vize felett.

A láthatatlanságig roncsolt testet végül a vízbe rántotta a koszréteg súlya. Mind a férfi, mind pedig az értékes ruha szertefoszlott az áramlatban. Nem sokkal ezután a teljes velencei csatornarendszer koromfeketévé változott, mintha maga a város gyászolta volna a férfi halálát. A hatóságok nem találtak holttestet. Valójában nem is keresték a férfit. Örültek, hogy nem látták, és legfőképp, hogy nem szagolták őt. Arra sem derült fény, hogy miért feketedett be a velencei csatornák vize. A szennyeződést vizsgáló tudósok mind egy szálig ájultra hányták magukat.

Tizenöt napba telt, mire a víz elvesztette fekete színét, és a pokoli bűz felemelkedett a városról.

Nos, ezért kell legalább kéthetente fürödni.