A banánember

(Figyelem: a történet 14 éven aluliaknak nem ajánlott! 🙈)
 
I.

Kovács Z. Wolfgang néhány rég nem látott iskolai barátjával az állatkertben töltött el egy napsütéses vasárnap délutánt. Végignézték az összes állatot, még a simogatóba is beszabadultak kecskét dögönyözni, aztán leültek a büfében, sört és pattogatott kukoricát rendeltek, majd végre nekiálltak megtárgyalni a középiskolai évek szépiásra fakult emlékeit.

Wolfgang nem szólt sokat, de azért jókat nevetgélt a többiekkel; sorra előjöttek a régi aranyköpések és azok a felejthetetlen balhék, melyekre valamiért mégis mindenki másképpen emlékezett. Aztán amikor a gimis sztorik végül mind egy szálig elfogytak, a munka és a család kerültek terítékre, ehhez pedig Wolfgang már végképp nem tudott mit hozzászólni. Egy ideig azért hallgatta, hogy milyen aranyosak a Béci gyerekei, hány millióba került az Elemér vadiúj Mustangja, meg hogy a Klaudia mekkora emelést kapott az „amúgy elég nagy paraszt” főnökétől, és közben bólogatott vagy hümmögött, meg csipegette a kukoricát, mint egy megszelídült feketerigó, de nemsokára fogta a hátizsákját, és felállt az asztaltól.

– Én inkább kerülök még egyet – mondta. – Hoztam magamnak egy kis uzsit, és nincs pofám itt elővenni a büfében. – Intett a többieknek. – További jó dumálást.

Wolfgang egy sárga héjú banánt vett elő hátizsákjából, azt kezdte el eszegetni, és közben azon töprengett, mivel tudna felvágni a többiek előtt, ha majd visszatér a sétáról. Úgy elmélyedt a gondolataiban, hogy rá se nézett a ketrecekben pihenő vadállatokra, csak ballagott előre céltalanul. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a csimpánzok területét körülvevő vaskos fakerítésen könyököl, és farkasszemet néz egy tőle néhány méterre ücsörgő, sebhelyes képű csimpánzzal.

– Kretén majom – morogta magában Wolfgang. – Neked aztán tényleg semmid sincsen.

Nyújtogatta a banánt a csimpánz felé, olykor harapott belőle egyet, és csámcsogva röhögött a néma állaton. A csimpánz közben meg csak ült a maga kis szikláján, pislogni is alig pislogott; végig Wolfgang arcát bámulta, összekulcsolt kezeit a szája előtt tartva, mintha erősen tanakodna valamin.

– Mit bámulsz, te lúzer? – Wolfgang megette a banán maradékát, és az üres banánhéjat megtáncoltatta a csimpánz szeme előtt. – Van még nálam egy kis kaja, de nyugodt lehetsz, hogy egy falatot sem adok belőle.

A fiú megint röhögött, aztán az állat arcába hajította a banánhéjat. A csimpánz lassan behunyta a szemét, egy legyintéssel lesöpörte magáról a szemetet, majd egyenesen Wolfgang szemébe nézett, és mormogott felé valamit, mely úgy hangzott, mintha idegen nyelven káromkodott volna.

– Menj a fenébe – felelte Wolfgang.

Otthagyta a csimpánzt a szikláján, de azért búcsúzóul neki is, meg a társainak is jól beintett, utána pedig visszament a büfébe régi osztálytársaihoz. Ott aztán eszegettek, iszogattak, beszélgettek még egy keveset, és hamarosan az egyhangú döntés is megszületett, hogy lelépnek az állatkertből, és mindenki megy a maga útjára, vissza a családhoz, barátnőhöz, baráthoz, vagy négytagú kutyafalkához.

Wolfgang üres házba tért haza — nem volt neki senkije, csak a galambok az ablakpárkányon — de így is sikerült valahogy elütnie az estét. Korán lefeküdt, hiszen másnap dolgozni kellett mennie (utálta a munkahelyét, de némileg feldobta a gondolat, hogy újra találkozhat majd Evelinnel); az ágyban olvasott egy keveset a kislámpa fényénél, aztán aludt, mint sárkány a hamis aranykupac tetején.

II.

Hétfő reggel Wolfgang arra ébredt, hogy az éjszaka folyamán valahogyan banánná változott.

Először segítségért kiabált, de a szomszédos lakásokban senki nem hallotta kissé elvékonyodott banánhangját, aztán jobbra-balra gurigázta a testét, remélvén, hogy valahogyan mégis ki tud kelni az ágyból. Eleinte sikertelenül vergődött csupán, de hamar rájött, hogy nem csak banánméretűre töpörödött testét tudja hengergetni, hanem egészségesen megsárgult banánhéját is le képes magáról fejteni. Két hosszú szelvényt hasított hát magának, azokat használta eltűnt karjai helyett, és végre kivonszolta magát a takaró alól.

Reggelizni nem volt ideje, mert elkésett volna a munkahelyéről; inkább felkapaszkodott a függönyön, és kimászott emeleti lakásának résnyire nyitott ablakán a galambok közé. Odaosont az egyik madár mögé, héját annak lába köré tekerte, a megrémült állat pedig azon nyomban elindult a város központja felé, ide-oda dülöngélve a levegőben, mint a részeg az utcán, ahogy Wolfgang apró banánteste egyre húzta őt lefelé.

Wolfgang nem messze lakott munkahelyétől, úgyhogy nem sokáig kellett a szegény galambot gyötörnie. Plattyant egyet a járdán, aztán nagyjából húsz méter csúszás-mászás után begurult az irodába, ahol végül egy kevés óbégatással fel tudta magára hívni kollégái figyelmét.

– Te tényleg Wolfgang vagy? – kérdezte Evelin. Levette szemüvegét, és a földön fekvő banánra hunyorított. – Mi a frász történt veled?

– Nem tudom! – mondta Wolfgang. – Így ébredtem, banán formában. – Egyszer jobbra gurult, egyszer meg balra. – Tegyél már fel az asztalomra, légyszi! Meg kapcsold be a gépemet is, ha nem gond. És hozz már, kérlek, valami rágcsát az automatából…

– Oké – mondta Evelin.

– Nem tudtam reggelizni – folytatta Wolfgang –, és baromi éhes vagyok.

– Oké, rendben – szólt megint Evelin.

Wolfgang az oldalára feküdt az íróasztalán, és úgy kajálta be az oda kiszórt mogyorószemeket, majd egy üdítős kupakból lefetyelt némi ásványvizet is. Aztán mikor úgy érezte, hogy se nem éhes, se nem szomjas már, bejelentkezett a számítógépén, és nekiállt gépelni a táblázatokat.

Lassan ment Wolfgangnak a munka (pedig egyébként jól értett a vakon gépeléshez), banánhéjjal nehezen találta el a szükséges gombokat, meg aztán egyfolytában fel-alá kellett gurulnia az asztalon, mert túl pici volt ahhoz, hogy a teljes billentyűzetet beérje. A főnöke gyakran megállt az asztala mellett, ciccegett, hogy haladjon már a Wolfgang, nem ér semmit, amit csinál, meg amúgy is, mi hasznát fogják venni egy banánnak? Nem lehet azt munkára fogni; egy banánt csak megenni lehet, vagy legfeljebb kigáncsolni valakit a héjával…

Wolfgangnak az ebédszünet alatt is végig dolgoznia kellett. Közben a rádióban bemondták, hogy az állatkertből megszökött egy csimpánz, mely az észlelések alapján a belváros felé tartott, és ennek hallatán a banánember annyira megrémült, hogy még a héjából is majd kiugrott. Rajta kívül nem volt senki az irodában, és a csendben minden kis neszre összerezzent; csupa banánlé lett az asztal teteje, úgy teleizzadta az egészet.

De a délután végül mégis csimpánztámadás nélkül zajlott le.

A nap végén Wolfgang megkérte Evelint, hogy vigye őt haza. Van egy pótkulcs az íróasztal fiókjában, mondta a lánynak, azzal majd be tudnak jutni a lakásba. Evelin ezt is leokézta; Wolfgangot a zsebébe csúsztatta, úgy sétáltak az utcán. A járókelők nem értették, hogy Evelin kihez beszél; mindenki bolondnak nézte, mert headset nélkül szövegelt a levegőbe, de azért egész jól elcsevegtek útközben, még annak ellenére is, hogy Wolfgang többször rászólt Evelinre, hogy nézzen jól körül, lát-e valahol a közelben egy ronda nagy, loncsos csimpánzt.

Egy mellékutcában felborult egy szemeteskuka, és Wolfgang ettől megint majdnem becsinált. Remegve tekintgetett kifelé Evelin zsebéből; kereste apró szemeivel, hogy merre van a majom, a lány meg próbálta megnyugtatni, hogy csak egy kóbor macska ugrott le a kuka tetejéről, attól borult fel a szemét. Wolfgang idegei viszont sehogy sem tudtak lecsillapodni, még az úton kanyargó járművek nyikorgásába is csimpánzmakogást képzelt bele.

Aztán Evelin egyszer csak megállt egy társasház előtt. – Jó helyen vagyunk? – kérdezte, majd leolvasta a címet a kapucsengőről.

– Igen, igen – felelte Wolfgang. – Menjünk gyorsan felfelé!

Evelin felsétált a negyedikre (Wolfgang nem mert liftbe szállni a csimpánz miatt), aztán kinyitotta a banánfiú lakásának az ajtaját, és lerakta őt az ágyára a hálószobában.

– Hozzak valamit a konyhából? – kérdezte a lány.

– Csak egy kis sajtos ropit – felelte Wolfgang. – Meg talán egy fél sört a hűtőből… vegyél egyet magadnak is, amelyik tetszik.

Evelin két kis tálkában kitette Wolfgang elé a ropit és a sört, aztán leült ő is iszogatni, de nem maradt sokáig, fogta a táskáját, és előkapta a lakás pótkulcsát.

– Reggel jövök érted – mondta a lány. – Reméljük, a főnöknek sikerül majd találnia valami banánnak való feladatot, mert máskülönben biztosan kipenderít.

– Várj – szólt ekkor Wolfgang. – Nincs kedved inkább nálam tölteni az estét? Nagyon félek attól a szökött csimpánztól. Szerintem vadászik rám. Ide fog jönni!

– Rémeket látsz. – Evelin kiment a konyhába, és hozott egy kis csapvizet Wolfgangnak. – Attól, hogy hirtelen banánná változtál, még nem fog a város összes majma célba venni téged.

– De figyu, ennél azért egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Tegnap az állatkertben… – De Wolfgang nem folytatta tovább.

– Mi történt az állatkertben? – kérdezte Evelin.

– Semmi, semmi. – A banánember jobbra-balra gördült az ágyán, mintha a fejét próbálta volna csóválni. – Nem érdekes.

– Oké – mondta Evelin. – Akkor én megyek is.

– Várj! – szólt megint Wolfgang. – Azt szeretném mondani, hogy… – Hebegett-habogott a banánember; ide-oda gurigázta magát, és közben sötétre izzadta az ágyneműhuzatot — de végül aztán mégiscsak sikerült kinyögnie mondanivalóját. – Tudom, hogy nem olyan régóta vagyunk kollégák – mondta a banán –, de az az igazság, hogy én már a legelső munkanapom óta kedveltelek téged. – Wolfgang zavartan legyezgette magát héjának szelvényeivel. – Szóval, ha esetleg lenne hozzá kedved, valamikor beülhetnénk valahova meginni egy kávét, vagy valami…

Evelin nagyot sóhajtott. – Ezt mondhattad volna azelőtt is, hogy banánná változol.

– De hát olyan ritkán adódik arra alkalom, hogy egymás közt beszéljünk. Mindenki mindig ott pöcsöl az irodában, meg amúgy is—

– Ha igazán akartál volna velem beszélni – szólt közbe Evelin –, ez nem okozott volna ekkora problémát. – A lány levette a szemüvegét, és az orrnyergét masszírozta. – De ez már úgyis mindegy, Wolfgang. Nézz magadra! Mégis, mihez kezdenék egy banánnal?

– Hát – mélázott Wolfgang –, nem is tudom.

– Na jó – szólt Evelin. – Most már tényleg megyek haza. A macskáimat is meg kell etetnem. – Aztán mielőtt kilépett volna a lépcsőházba, visszakiabált: – Reggel jövök!

A lány ezzel bezárta maga mögött a lakás ajtaját, Wolfgang pedig végérvényesen magára maradt.

III.

Miután Evelin elment, Wolfgang nem mozdult sehova, csak feküdt az ágy tetején az odakészített tálkák között. Néha evett egy kis ropit, vagy szürcsölt egy korty vizet vagy sört, közben oda-odasandított a tévé képernyőjére, hátha bemondanak valamit a csimpánzzal kapcsolatban. De nem esett szó semmilyen állatkerti szökésről, emiatt pedig Wolfgangnak szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy talán beképzeli az egész csimpánzos mizériát. Végtére is egyedül volt az irodában az ebédszünet alatt; rajta kívül senki más nem hallgatta a rádión a déli híreket.

Amíg Wolfgang ezen tanakodott, egyszerre elnémult a televízió, és a híreket magyarázó bemondó képe akképpen fagyott meg, mintha abbamaradt volna az idő múlása. A plafonról a lámpafény is valahogy más színnel töltötte be a szobát, de még a levegő is hirtelen megtelt valamivel: Wolfgang szimatolni kezdett, és buzogány módjára ütötte meg orrát a nehéz állatszag.

Kinézett az előszobába: a bejáratnál egy sötét, bozontos alak álldogált. Hogy miként juthatott be, arról Wolfgangnak fogalma sem volt. Sem a zár kattanását, sem az ajtó nyitódását, csukódását nem hallotta. Az ablakok is mind csukva voltak; legfeljebb az üvegen törhetett volna át a betolakodó, de azzal meg végképp nagy zajt csapott volna.

Megindult a szagos árnyék, és egyenesen a hálószoba felé vette az irányt. Wolfgang sikított, mint egy varangy; reszketve bámulta, ahogy lengő karokkal közelgett a rém, aztán a bestia ugrott egy hatalmasat, az ágyra vetette magát, és nagy lapát kezével felmarkolta a banánembert a takaróról.

Wolfgang újból farkasszemet nézett a sebhelyes arcú csimpánzzal.

– Hát mégis itt vagy! – kiáltott a banán. – Mégsem képzelődtem!

A csimpánz Wolfgang arcába ugatott valamit, aztán elkezdte lefejteni róla a banánhéjat, lassan és megfontoltan, mint egy ádáz kínvallató.

– Ne egyél meg! – mondta Wolfgang. – Tudom, hogy bunkó voltam veled; bocsánatot kérek! De emiatt még nincs jogod ezt csinálni velem.

Az állat elhajította a héjat, és megszimatolta Wolfgang sápadt banántestét.

– Eressz el! – kiáltott a csupasz banán. – Csak szar kedvem volt, azért dobtalak meg a banánhéjjal. De amúgy szeretem én az állatokat. Még a pókokat is eltűröm a házam táján. Szóval ne bánts engem, kérlek szépen!

A csimpánz felvonta a szemöldökét.

– A konyhaszekrényben amúgy is van egy csomó gyümölcs; alma is meg banán is; azok biztos finomabbak nálam. Csak tegyél már le!

– Jól van már, na – mondta a csimpánz. – Nem eszlek meg; befejezheted a rikácsolást. – Letette Wolfgangot az ágyra, aztán átment a konyhába, és magához vette a kredencből a felajánlott gyümölcsöket. De utána mégiscsak visszajött a hálószobába, hogy intézzen még néhány szót a banánná vált fiúhoz.

– Csak azért nem eszlek meg – mondta neki –, mert látom rajtad, valóban megbántad a tegnapi szemtelenkedést. De ha még egyszer ilyet merészelsz tenni velem, esküszöm, csimpánzganét csinálok belőled.

Wolfgang válaszul csak pislogni tudott, közben a csimpánz megint mormogott valamit külföldiül, pont, ahogy az állatkertben, aztán nagyot harapott az egyik almából, és úgy repült ki a hálószoba csukott ablakán, mint valami elcseszett karácsonyi szellem.

A csimpánz távozásakor a tévében rögtön visszajött az adás, a lámpafény színe is helyreállt, no meg a vaskos majomszag is elillant a lakásból. Wolfgang viszont továbbra is csak az ágyán feküdt, teljes tehetetlenségben, szemeiből pedig csak úgy potyogtak a banánízű könnyek. Amikor pedig már a könnyei is elfogytak neki, a meghámozott banánember lehunyta szemét, és lassan elszenderedett.

IV.

Másnap reggel Wolfgang félálomban bámulta a plafont, és várta, hogy végre megjöjjön Evelin. Banánhéj nélkül már tényleg képtelen volt bármit is csinálni; teljes mértékben kollégájára kellett hagyatkoznia. De aztán, amikor végre kissé kitisztult a feje, a fiú ráébredt arra, hogy az előző este óta mégiscsak változott a helyzete: hiszen nem is volt már többé banán! Megvoltak a kezei, lábai, mozgatni is tudta őket, de még a bőre színe is pont ugyanolyan volt, mint aznap, amikor az állatkertben járt.

„Mégiscsak képzeltem az egészet” – töprengett magában Wolfgang. „Elmehetett az eszem a bűntudattól, hogy megdobáltam azt a szerencsétlen csimpánzt.”

A fiú felöltözött és megreggelizett, aztán egy kávé mellett meghallgatta a reggeli híreket. Megkerült a szökött csimpánz, mondta a bemondó, de senki sem tudja, hogy miként hagyhatta el az állatkertet, vagy hogy mikor és hogyan jutott vissza a helyére. A biztonsági felvételek is mind össze vannak kutyulva; az egész helyzet teljesen érthetetlen. De a lényeg, hogy visszajött az állat.

„Érdekes” – gondolta Wolfgang.

Aztán kattant a zár a bejárati ajtón: Evelin lépett be az előszobába.

A lány megállt a háló küszöbén, és kerek szemmel bámulta Wolfgangot. – Veled meg mi történt? – kérdezte. – Hogyhogy nem vagy már banán?

Wolfgang megvonta a vállát, aztán felhörpintette a maradék kávét.

– Azért igazán szólhattál volna, hogy nem kell jönnöm érted. Na, de mindegy. – Evelin odament a fiúhoz, és az ölébe pottyantott egy zacskó diákcsemegét. – Ezt neked vettem. De most már kapd össze magad, és induljunk melózni.

Wolfgang összedobott magának pár szendvicset, felhúzta a cipőjét, aztán Evelinnel együtt kilépett az utcára a reggeli napsütésbe.

[vége]